A történelem egyik legvéresebb ütközeteként emlékezünk rá

Történelem - A Moszkvától 110 kilométerre lévő Boro­gyino falunál történő összecsapásban mindkét fél taktikai hibát követett el, az oroszokat csak stratégiai megfontolások kényszerítették a visszavonulásra. Napóleon a csata idején magas lázzal küzdött, ami megmagyarázhatja, miért hozott túl egyszerű döntéseket. A visszavonuló orosz sereg viszont lehetővé tette a francia császár számára, hogy szeptember 14-én bevonuljon Moszkvába, amiben, mint később kiderült, nem volt sok köszönet. 

Napóleon haragra gerjedt 

Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata a napóleoni háborúk fordulópontja volt, 1812-re ugyanis Nagy-Britannia kivételével szinte egész Európa a francia császár befolyása alatt állt. A franciák nem rendelkeztek olyan tengeri flottával, hogy háborút indítsanak Anglia ellen, ezért Napóleon kontinentális zárlattal próbálta a szigetországot térdre kényszeríteni, amihez – kényszeredetten ugyan – csatlakozott az Orosz Birodalom is, de miután a tengeri kereskedelem hiánya végett az oroszok komoly veszteséget könyveltek el, így 1810-ben kiléptek a rendszerből. Mindez kiváltotta Napóleon ­haragját, ezért egy csaknem 800 ezer fős sereget gyűjtött, hogy leszámoljon Oroszországgal. 

A soknemzetiségű Grande Armée-ja a kor legerősebb hadigépezete volt. A katonaságnak csak a felét alkották franciák, a másik felét elsősorban lengyelek és németek, de voltak még olaszok, spanyolok, hollandok, horvátok, dánok, csehek és belgák is. Sok svájci harcolt a francia seregben, őket tartotta Napóleon a legjobb katonáknak. Hadserege sikerének titka a korszerű felszerelésben, a fegyvernemek összehangolásában, valamint a hadoszlopok villámgyors áthelyezésében rejlett. Ez utóbbi azért volt fontos, mert az akkori seregek nem tudtak az ellátási bázisaiktól huzamosabb ideig távol működni. A több tízezer katona ellátmányát a rossz úthálózat miatt lehetetlen volt szekéren szállítani, a franciák viszont a jól szervezett szállásmesteri rendszernek köszönhetően megoldották ezt. Az útjukban lévő falvakat és városokat egyszerűen kifosztották, ami alkalmazható volt a sűrűn lakott nyugat-európai térségben, de a végtelen orosz sztyeppéken nem. Napóleon ezekkel tisztában volt, ezért intézkedett, hogy raktárakat létesítsenek Lengyelországban és Kelet-Poroszországban, s több mint 6 ezer szekeret szervezett serege utánpótlásvonalának a biztosítására. Az oroszok az 1812 júniusában meginduló francia hadjárat során főként a felégetett föld taktikáját alkalmazták, majd ahogyan egyre mélyebben hatoltak be a franciák orosz földre, az ellátmányt szállító egységek nem tudták őket olyan gyorsan követni, mert az orosz úthálózat katasztrofális volt. Mindez a francia ellátás kapacitásának a csökkenéséhez vezetett. 

A hátrálás a menekülés 

Napóleon serege hónapokig akadálytalanul nyomult előre a hátráló, maga mögött mindent felégető orosz seregek nyomában. Az orosz vezérkar ugyanis abban látta az egyetlen esélyt a győzelemre, ha a hatalmas ország belsejében, a franciák bázisaitól minél távolabb veszik fel a harcot. Az orosz terv részben bevált, ugyanis a mostoha időjárás (a folyamatos záporok és a nagy hőség), továbbá az ellátmány késése megnehezítette Napóleon dolgát. Sokan dezertáltak seregéből, de a bajt még tetőzte az is, hogy járvány (például vérhas) ütötte fel a fejét a francia táborban. A helyzetet tovább rontotta az eredményesen támadó kozák lovasság, amely nagy sikerrel akadályozta meg a támadókat abban, hogy a leigázott területen gyűjtsék be az élelmiszert és a takarmányt. A francia, a vele szövetséges német és az olasz könnyűlovasság rendre alulmaradt a hazai terepen megszokott harcmodorát alkalmazó kozákokkal szemben, csak a lengyel és a horvát lovasok tudtak eredményesen küzdeni ellenük, ők viszont számbeli hátrányban voltak. Mindezek ellenére fokozatosan haladt előre Napóleon serege, az oroszok pedig hátráltak. 

Az orosz közvélemény nagy része gyávasággal és orosz területek szükségtelen elpusztításával vádolta meg a vezérkart, ezért politikai nyomásra a cár leváltotta Barclay de Tollyt, az orosz seregek főparancsnokát, és helyette Kutuzov tábornokot nevezte ki. Az új főparancsnok tovább folytatta elődje stratégiáját, végül augusztus 17-én Szmolenszknél csatára került sor. Az ütközet viszonylag kis veszteségek mellett úgy ért véget, hogy a jól védekező oroszok önként adták fel a stratégiailag jelentéktelen várost. Napóleon támadása idején az orosz hadsereg mindössze 175 ezer katonával rendelkezett, de később, a folyamatos sorozásnak köszönhetően ezt a számot sikerült csaknem 900 ezerre feltornázniuk, az újoncok harci tapasztalatai azonban meg sem közelítették a franciákét. Oroszország egyetlen szövetségese Svédország volt, amely nem küldött ugyan csapatokat, azonban a kettőjük között meglévő szövetség lehetővé tette, hogy 45 ezer orosz katonát vonjanak ki a Finn Nagyhercegségből, akik később bekapcsolódtak a harcokba. 
A hadjárat kockázataival, valamint az orosz terep adta nehézségekkel Napóleon is tisztában volt, így erős megszállás alatt tartotta a visszavonulási útvonalait, amelyeken még a párizsi posta is naponta megérkezett. 

Kivérzett seregek 

Kutuzov a szmolenszki csata után feladta a várost, majd Moszkva felé vonult vissza, ezzel elkerülte azt, hogy a franciák bevegyék az orosz fővárost, Szentpétervárt. Szeptember 7-én, mielőtt erős védelmi állásokat alakított ki, Borogyino mellett csatát vállalt a franciákkal szemben. Az ütközet a napóleoni háborúk legvéresebb napját hozta, az orosz hadsereg, több mint 50 ezer katonát veszített, de ugyanennyi embervesztesége volt a francia császárnak is. Az ütközet 1812. szeptember 7-én hajnalban kezdődött el, a franciák 135 ezer embert és 587 ágyút vetettek be, az oroszok 120 ezer katonával és 640 ágyúval rendelkeztek. Tábornokai figyelmeztetése ellenére Napóleon frontális támadást rendelt el, a három kilométeres frontvonalon sorozatban indított rohamok révén a franciák lassan fölénybe kerültek, de nem tudták megtörni az erős védelmi rendszert kiépített orosz vonalat.

A császár egy dombtetőről figyelte a csatamezőt, nagy hibát követett el, amikor nem vetette be utolsó tartalékát, a 20 ezres elit gárdát, mert akkor kicsikarhatta volna a győzelmet. Az orosz sereg az éjszaka leple alatt elhagyta a csatamezőt, Napóleon pedig szabad utat nyert Moszkva felé. Miután Kutuzov tábornok és serege visszavonult a birodalom belsejébe, a francia uralkodó elfoglalta a kiürített várost. Az igazi megpróbáltatás csak ez után következett, a felperzselt városban egy hónapig várták az orosz békekövetséget, de hiába. Az élelem és ellátmány hiánya miatt végül Napóleon a visszavonulás mellett döntött, de közben a korán beköszöntött orosz tél miatt a francia sereg valóságos pokoljáráson vett részt. Napóleon 800 ezres hadseregéből mindössze 27 ezer tért vissza hazájába, ezzel a császár elindult a bukás útján, ami Szent Ilona szigetén fejeződött be. 

Kutuzov, a katonai zseni 

Mihail Illarionovics Golenyiscsev-Kutuzov Szentpéterváron, 1745. szeptember 16-án született. Apja szintén tábornok volt, így a katonai tudást már a szülői házban kezdte elsajátítani. Ezért természetes, hogy ő is katonai pályára lépett, és tüzér- és katonamérnöki iskolába került. Tizenhat éves korában lépett a hadseregbe, hamarosan zászlós lett. Harcolt a lengyelek és a törökök ellen, a krími ütközetben súlyosan megsebesült, akkor veszítette el egyik szemét. Egyre feljebb jutott a katonai, de a politikai ranglétrán is. II. Katalin cárnő Finnország kormányzójának nevezte ki, képviselte az Orosz Birodalmat a Poroszországgal és Svédországgal folytatott tárgyalásokon is, de később kegyvesztett lett, így visszavonult birtokára. A harmadik, Napóleon-ellenes koalíció idején I. Sándor cár visszahívta, s kinevezte az orosz erők egyik parancsnokává. Kutuzov tudta, hogy a franciákat csakis akkor győzheti le, ha azok minél messzebb kerülnek bázisaiktól, és utánpótlási vonalaik megnyúlnak – és neki lett igaza. 
Lengyel területen érte a halál 1813. április 28-án, a francia sereg üldözése közepette. Koporsóját másfél hónapon át vitték Szentpétervárra, a város előtt az emberek megállították a gyászkocsit, és a vállukon vitték a koporsót a Kazanyi-székesegyházba, ahol ünnepélyesen eltemették.