Gondolatébresztő

2022.08.27. 16:00

Van min vitatkozni a helyes viselkedésről

„Van-e valami, ami jobban próbára tenné erőinket, mint az, hogy összes indulatunkat, szenvedélyünket értelmünk uralma alá hajtsuk?  Testünk minden vágyát erős lélekkel megfékezzük? Minden önkéntes törtetésünkről lemondjunk?” – tette fel a kérdést még a VI. században Szent Nagy Gergely pápa. Valljuk be, a szent pápa kérdésére ma is csak nincs-csel lehet felelni.

Menyhárt Ferenc, Zsiros Mária

A második világháborút követően történt valami, amit Ferenc pápa kulturális gyarmatosításnak nevezett

Forrás: MW-archív

Az európai társadalom történetében már az ókortól kezdve ez a felfogás uralkodott. A zsidó-keresztény kultúra évezredei alatt sem volt másként. Arisztotelésztől kezdve a XX. század második feléig szinte minden nevelési elv és tanítás azon alapult, hogy csak az ember belső önszabályozása vezethet a kiegyensúlyozott, békés társadalmi együttéléshez. A nevelés a családban, a közösségekben a hagyományok megbecsülésére épült. Arra irányult, hogy a következő generáció minden tekintetben tisztelettel és teljes önátadással kövesse elődei szokásait, viselkedését, valamint az aktuális szabályokat, törvényeket. 
 

Ehhez nagyfokú önkorlátozás, belső fegyelem szükséges. A vallás, az iskola, a társadalomban működő kisebb-nagyobb közösségek mind erre törekedtek, és ha valaki nem tanult meg uralkodni saját vágyain, ösztönein, azt a társadalom megbüntette, kivetette magából. Az önuralomról és az önszabályozásról nem lehet lemondani, mert „ha az ember saját vágyainak ösztönei által irányított végrehajtásában látja a szabadságot, a legalantasabb vágyainak rabszolgájává válik,” ami máris egyre jobban megmutatkozik a fiatal generációkon. Minden csoport összehangolásának legfontosabb módja a szabálykövetés volt. Az értékek elfogadására, tiszteletére és megőrzésére irányuló törekvések már a születés pillanatától olyan erős szálakkal kötötték az egyént, hogy csak kirekesztésre, megvetésre számíthatott az, aki áthágta a szabályokat. A gyermeket a család nevelte (nem fordítva), s mire felnőtt, vérében volt a helyes viselkedés, amit Leonardo da Vinci így fogalmazott meg: „a legnagyobb egyben legkisebb uralom, az önuralom”. 
Így is volt ez sok évszázadon keresztül, mígnem a második világháborút követően történt valami, amit Ferenc pápa legutóbb, kanadai látogatását követő sajtótájékoztatóján kulturális gyarmatosításnak nevezett. Olyan eszmék, normák, rendszerek keveredtek az európai értékek közé, amelyek minden korábbi felfogással szemben az egyén önkorlátozás nélküli szabadságát sulykolták a fejekbe. Erről részletesen olvashattak már az Európa zárójelben című cikkünkben. Ennek köszönhetően az egyes ember minden szempontból szabad létét, az egyéni vágyak felszabadítását hirdető szellemiség, amit liberalizmusnak nevezünk, szép lassan beszivárgott a jogrendszerbe, az iskolarendszerbe, a gazdasági, kereskedelmi erkölcsbe. Először Nyugat-Európát tarolta le, majd Kelet-Európát is megnyerte magának az erényt és a közjót háttérbe szorító élj magadnak, csak te számítasz, egyszer élünk mentalitás. Ennek hatására napjainkban már kétféle emberrel találkozhatunk: az egyik még a közösségben, a hagyományokkal összhangban kíván élni, a másik csak a maga hasznát, az üzletet, pénzt, a saját vágyainak kielégítését tartja fontosnak. Az előbbit konzervatívnak, az utóbbit progresszívnek, baloldalinak nevezi a társadalomtudomány. A viselkedés is – többé-kevésbé – e kétfajta szemlélet mentén alakul, attól függően, hogy az ember cselekvését milyen belső és/vagy külső indítékok mozgatják. Az agressziót, a másikkal szembeni kíméletlen magatartást az önfegyelem képességének hiánya, a közösségi, segítőkész, odafigyelő hozzáállást, a szabálykövetést az önfegyelem megléte idézi elő. Aki képes önmagán uralkodni, az tiszteletben tartja a másik fél érdekeit, win-win megoldásokra törekszik akár üzletről, akár a magánéletről, párkapcsolatról van szó. 
 

A jómodor tehát hajdanán általános és kötelező európai szokás volt, amit a késztetéseken, vágyakon, indulatokon való uralkodás által sajátított el az ember. Csak a csürhe nem képes uralkodni magán, amivel igen kellemetlen környezetet teremt mind a generációk, mind saját jól nevelt kortársai számára. Az ego­centrikus ember azt hiszi, hogy mindenki hozzá hasonlóan ítéli meg a dolgokat. Az ilyen lényt egyáltalán nem érdekli, hogy másoknak mi a véleményük az ő viselkedéséről. De valójában ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a liberalizmusnak éppen az a célja, hogy az emberek, szerte a világon egyformák legyenek: globális kultúra, globális viselkedés, globális piac! Ezt sulykolja belénk az individualizmusra biztató reklámokkal, filmekkel. 
Napjainkban, amikor szinte az egész világ úton van – itthon és külföldön –, bosszantó a sok önmagáról megfeledkezett, csörtető, hangoskodó emberrel való együttlét bárhol: a repülőtéren, a strandon vagy az étteremben. Arisztotelész szerint a „zabolátlan, az élelem és a szex fogyasztásában kulturálatlan emberek a legártalmasabb teremtmények, akik szó szerint fogyasztják az embertársaikat, hogy velük oltsák el lobogó vágyaik tüzét”. Az európai történelem azt igazolja, hogy „indulataink, szenvedélyeink értelmünk alá hajtása” nem sajátítható el másképp, csak ha a közösség is fontosnak tartja ezt. Nem tűri, nem tolerálja a közönséges viselkedést, a rossz ízlést maga körül. Önmaga és gyermekének nevelésével nem törekszik minden áron globális emberré válni. Ezen is lenne mit vitatkozni! 
 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában