Sem a per, sem a várfogság nem törte meg Teleki Blanka grófnőt

Történelem - Teleki Blanka grófnő meghurcolása, majd 1853. június 30-ai büntetőpere, minek során tíz év várfogságra ítélte az osztrák hatóság, legjobban tükrözi a bécsi hatalom akkori megtorló intézkedéseit. Minden ellenségnek számított, ami magyar volt, Teleki Blanka elleni fő vádként is azt hozták fel, hogy magyar szellemű leány nevelőintézetet hozott létre, ahol az oktatás természetesen magyar nyelven folyt. Az elítélt főúri hölgy az egész megaláztatást emelt fővel viselte el, többször is kijelentette, hogy büszke magyar származására és jót cselekedett, amikor az említett leányiskolát létrehozta. A történelembe pedig úgy vonult be, mint a magyar nőnevelés úttörője, aki már a XIX. században keményen kiállt a nők művelődési egyenjogúsága mellett. 

Főúri családban látta meg a napvilágot 

Kővárhosszúfaluban (ma település Romániában, Máramaros megyében) született 1806. július 3-án. Édesapja gróf Teleki Imre, édesanyja pedig gróf Brunszvik Karolina, az első magyarországi óvodák megalapítójának, gróf Brunszvik Teréznek a húga volt. Egy húga, Teleki Emma és egy öccse, Teleki Miksa volt, tehát Blanka volt a család első gyermeke. Már hatéves korában bámulatos lelki érettséggel rendelkezett, környezete és nevelői el voltak ragadtatva tőle. Nemcsak a betűvetést sajátította el tökéletesen, hanem a matematikában is messze meghaladta kortársait. Kiválóan zenélt és meglepő ügyességgel rajzolt, de csodás gyorsasággal tanulta meg az idegen nyelveket is. Kedvenc tantárgya a történelem és az irodalom volt, főleg a különféle népek szabadságharcai érdekelték, amelyek különös benyomást gyakoroltak a fiatal hölgyre. Miután felcseperedett, egy számunkra ismeretlen ifjú iránt érzett vonzalmat, de a kapcsolat nem jöhetett létre a két fiatal között, Blanka főúri szüleinek rideg felfogása miatt. Szülei miután észrevették, hogy Blanka ezért kedvetlen lett, a szórakozás és a feledés végett Kolozsvárra vitték, ahol apai nagyszülei házában nagy szorgalommal tovább képezte magát a zenében, majd kedvenc foglalkozását, a festészetet űzte, kiváló művészek irányítása mellett. Kolozsvárról nagyanyjához, Brunswick Antalné grófnőhöz került Budára, akinek palotája a Dunára nézett, és ahol Pest-Buda előkelőségei rendszerint összegyűltek. Az arisztokraták mellett számos festő, író, szobrász és zeneszerző is megfordult az idős grófnő otthonában, ahol Teleki Blanka megismerkedett Ferenczy István szobrászművésszel, aki éppen Mátyás király szobortervezetével volt elfoglalva. A fiatal grófnőre nagy hatást gyakorolt még Döbrentey Gábor író, irodalomtörténész, nyelvtudós, aki a hatalmas fejlődésnek indult magyar irodalomnak az egyik tekintélyes képviselője volt. Döbrentey, aki egyébként híres volt szókimondásáról, egyike volt a magyar ifjúsági irodalom megteremtőinek. Írt ábécéskönyvet és elbeszéléseket is gyermekek számára. Elmondta Teleki Blankának, hogy a magyar irodalomnak emberfeletti küzdelmet kell vívnia, mert szerinte a magyar főúri világot jobban érdekli bármilyen idegen irodalom, mint a hazai. Ezért nem tud egyről a kettőre menni a színházi világ sem, mert a magyar főurak csak a német színészetet pártolják. A fiatal grófnő csak úgy itta a híres irodalmár szavait. Majd Münchenbe és Párizsba utazott, ahol festészetet tanult. Későbbi pályafutására mégis legnagyobb hatással nagynénje, Brunszvik Teréz volt, aki magával vitte több külföldi utazására is. Nagynénjének akkor már hírneve volt Európa-szerte, az óvodai képzés terén már komoly szaktekintélynek számított, még a bajor királyné is rendszeresen kért tőle tanácsokat. 

Nemzeti leánynevelési intézményt hoz létre 

Eldöntötte, hogy életét hazájának fogja szentelni, vagyonát pedig a nemzet oltárára teszi le. Sokáig töprengett azon, hogy miképpen tudná méltóképpen szolgálni országát. Sok álmatlan éjszaka után arra az elhatározásra jutott, hogy egy nemzeti szellemű tanintézetet alapít, amelyben igazi honleányokat, a leendő magyar anyákat fognak nevelni. Olyan tanintézetre gondolt, amelyben a hazafias nevelés mellett, a növendékeket az élet minden kívánalmaira fel fogják készíteni. Mint dúsgazdag grófnőnek az anyagiak nem játszottak döntő szerepet, vállalkozásához szinte minden eszköz a rendelkezésére állt, de tudta, hogy egy ilyen intézet vezetése komoly szaktudást igényel. Mivel az akkori Magyarországon egy leány nevelőintézet még ismeretlen fogalom volt, ezért úgy döntött, hogy Drezdába utazik tapasztalatokat gyűjteni. Útja során Pozsonyban találkozott Wesselényi Miklóssal, a kor egyik legnagyobb magyarjával, aki az 1838-i pesti árvíz idején egymaga több ezer embernek mentette meg az életét. Wesselényi támogatta elképzelését, sőt felajánlotta segítségét is, amit az ambiciózus grófnő el is fogadott. Az elképzeléseket követték a tettek, a sikeresnek mondható drezdai út után, Teleki Blanka 1846-ban megnyitotta első leánynevelő intézetét, ahol a tanítás magyar nyelven zajlott. Az iskola Pesten volt, a mai Szabadság téren és ez volt az első magyarországi leányiskola, ahol szakszerű oktatás folyt. Olyan kiváló tanárokat sikerült a grófnőnek ügyéhez megnyernie, mint Vasvári Pál, a későbbi „márciusi ifjak” egyik vezér­alakja, aki a történelmet tanította, természetrajzra Hanák János tudós oktatott, valamint Leövey Klára is, aki a grófnő jó barátnője volt, ő, mint nevelőnő dolgozott az intézetben. A magyar főúri körök a grófnő vállalkozását csendes mosollyal fogadták, csak egy arisztokrata hölgy hóbortjának tartották, legtöbbjük leányuk neveltetését továbbra is csak külföldről hozott nevelőkben látták, így Teleki Blanka intézete a kezdetben csak egy növendékkel – Puteani Róza bárónővel, aki egyébkánt Deák Ferenc keresztlánya volt – nyílt meg. Később viszont egyre többen jelentkeztek, de közbeszólt az 1848–49-es magyar szabadságharc. 

Kitört a forradalom 

A szabadságharcot Teleki Blanka intézete is megérezte, a nyugtalanító hírek hatására a szülők sorra vették ki gyermekeiket az intézetből, így azt 1848 végén kénytelenek voltak bezárni. A grófnő ezután Leövey Klárával Debrecenbe, Nagyváradra, majd Szegedre menekült, ahol sok pénzzel és élelemmel segítette a sebesült honvédeket. 1849. február 12-én Vasvári Pál, mint az országos honvédelmi bizottmány kiküldöttje Nagyváradon felkereste Teleki Blankát, és azt kérte tőle, hogy a Rákóczi Ferenc nevét viselő honvéd csapata számára ajánljon fel egy zászlót, majd a zászlóanya tisztséget is vállalja el. A grófnő igent mondott, így a lobogó csakhamar el is készült, amelynek egyik oldalán ezüst hímzéssel a következő jelmondat állt: Hazádnak rendületlenül! A másik oldalon pedig: Óh ha te élnél Rákóczi! A zászlószentelés Nagyváradon folyt le óriási közönség előtt. Később ez az esemény is szerepelt az osztrák vádpontok között. 

Zokszó és panasz nélkül tűrte sötét, dohos börtönét, bűzös fekhelyét

A szabadságharc bukása után menekülteket rejtegetett, olyan volt honvédeket, akiket az osztrák hadbíróság keresett. Pálfalvai birtoka ugyanis félreeső helyen volt, így közúton szinte megközelíthetetlen volt, ezért az üldözött forradalmárok nagy számban ide menekültek. Párizsban élő nőtestvérén keresztül kapcsolatot tartott a magyar emigrációval és több más forradalmi körökkel, de levelezését a bécsi rendőrség elfogta, 1851. május 13-án az esti órákban osztrák zsandárok lepték el a pálfalvai Teleki-kastélyt. A császári hivatalnokok berontottak a grófnő szobájába, és házkutatást tartottak. Feltörték íróasztalának fiókjait, szétszedték szekrényeinek minden rekeszét, halomra rakták leveleit, könyveit, még a szoba padlóját is felfeszítették. 

A várfogság évei 

Az osztrák haditörvényszék a külföldi levelezések és a magyar szabadságharcban való részvétel végett 10 év várfogságra ítélte. Közel fél évig magyar börtönökben raboskodott, miközben naponként vallatták, Teleki Blanka grófnő a főúri rab, aki születésének kiváltságait sohasem követelte, fölényes büszkeséggel, mindig felemelt fővel lépte át cellája küszöbét. Zokszó és panasz nélkül tűrte sötét, dohos börtönét, bűzös fekhelyét és az állatnak sem való moslékot, amit eledelül nyújtottak neki. Vele együtt Leövey Klárát is bebörtönözték, de megtörni egyiküket sem tudták. Ezután Teleki Blanka Brünnben, Olmützben és Kufsteinben raboskodott, sokszor embertelen körülmények között. Reggel és este kapott egy korsó vizet, egy darab kenyeret és bögre tejet, ez volt éveken át az eledele. Napfény csak egy kis ablakon szűrődött be, a tél pedig kegyetlenül hideg volt, a primitív kályhákkal nem lehetett jobban felfűteni a cellát, mint 6 fok, ezért a rabok nappal is kénytelenek voltak pokrócba burkolózni. 

Miután 1857. május 11-én amnesztiával szabadult, többé nem tért haza. Franciaországban élt, a húgánál, de ott is a menekültek ügyét igyekezett felkarolni. Párizsban érte a halál, 1862. október 23-án. Hamvai, végakarata ellenére, ma is a párizsi Montparnasse temetőben nyugszanak. 2008-ban egy elképzelés szerint ugyan tervezték hamvainak a hazahozatalát és a martonvásári Brunszvik-kriptában való újratemetését, de ez az elképzelés később mégsem vált valóra. 

Felhasznált irodalom 

• De Gerando Ágoston: Teleki Blanka élete (Budapest, 1892).
• Kertész Erzsébet: Szeretném Blankát boldognak látni (Bp., 1998).
• Szathmáry Károly: Gróf Teleki Blanka életrajza (Bp., 1886).
• Kertész Erzsébet: Teleki Blanka (Bp., 1966).
• Kempelen Béla: Magyar nemes családok – Teleki
• Teleki Blanka és köre (Válogatta, sajtó alá rendezte, bevezetéssel ellátta Sáfrán Györgyi, Budapest, 1963, illetve Kriterion Könyvkiadó, 1979).
• Magyar életrajzi lexikon (https://mek.oszk.hu/).