A magyar nép Bem koporsója előtt leróhatta a tiszteletét

Történelem - 1929. június 27-én szállították Törökországból Lengyelországba Bem apó földi maradványait, Budapest lakossága a Magyar Nemzeti Múzeum előtt rótta le tiszteletét Bem koporsója előtt. Bem Józsefet szülővárosában, a lengyelországi Tarnówban helyezték végső nyugalomra. 

Bem Törökországban 

Az elbukott 1848–49-es magyar szabadságharc után Bem József több társával együtt Törökországba emigrált. A cári Oroszország a lengyel emigránsok kiadatásáért még nagyobb diplomáciai akciót indított, mint Bécs a magyarokért. Az iszlám hitre áttért menekülteket viszont a törökök nem adták ki sem az oroszoknak, sem pedig az osztrákoknak, ezért Bem is áttért. Katonai tudását a Porta kihasználta, és a szíriai Aleppóba vezényelte mint katonai parancsnokot, de már mint Murad pasa néven. Bem élete fő célja az volt, hogy Lengyelország ismét szabad és független állam legyen, így vallási áttérése csak eszköz volt ehhez. A nemzetét elnyomó orosz cári hatalom ellen akart harcolni, ezért úgy gondolta, hogy a török–orosz viszályban még szerepet kaphat, ezért állt be a török hadseregbe. Bem mint aleppói katonai parancsnok egy nagy salétromgyárat hozott létre, amellyel a török hadsereg lőszerellátását jelentősen megjavította. 1850-ben a török helyőrség lázongani kezdett a megkésett zsoldfizetés miatt, ezt kihasználták a környékbeli arab és drúz törzsek, amelyek régóta el akartak szakadni Törökországtól, ezért körülvették Aleppó városát. A törökök Bemre bízták a város védelmét. A várost kora délután kezdték el ostromolni a karddal és lándzsával felszerelt felkelők, de semmire sem mentek a Bem által vezetett török tüzérek sortüzeivel szemben. A gyalogságnak meg a lovasságnak már csak a szétszórt felkelők végső megsemmisítése maradt hátra. Bem rájött, hogy a felkelést nemcsak az elmaradt zsoldkifizetések robbantották ki, hanem ahhoz közrejátszott a térség kormányzójának elnyomó politikája is, ezért Bem levelet írt a szultánnak, hogy távolítsa el a szerinte alkalmatlan kormányzót, de a választ már nem érhette meg, ugyanis maláriában 1850. december 10-én, mindössze 56 éves korában meghalt. Állítólag utolsó mondata a halálos ágyán ez volt: „Lengyelország, én már nem szabadítalak fel...” 

Az újratemetés 

Bem József földi maradványai 79 éven át török földben nyugodtak. Az első világháború után Magyarországon és Lengyelországban újult erővel támadt fel a Bem-kultusz. 1927-ben Tarnówban megalakult a Bem bizottság, amely azt a célt tűzte ki, hogy Bem hamvait hazaszállíttassa, de Magyarországon is megalakult a Magyar Országos Bem Bizottság, amely a hazaszállítással kapcsolatos hazai ügyek intézését vállalta magára. 1929. június 20-án az akkor már Szíriához tartozó Aleppóban exhumálták Bem maradványait. Azon jelen volt egy Ali Riza nevű idős török férfi, aki még gyermekként részt vett a dicső tábornok temetésen. A csontvázat teljes épségben találták, sebesülésének nyomai alapján minden kétséget kizáróan azonosították, majd azt követően egy, a lengyel sassal díszített, ezüstveretű koporsóba helyezték. 

A földi maradványokat szállító vonat június 22-én indult el az Isztambul–Szófia–Belgrád-útvonalon Magyarország és Lengyelország felé. Négy nap múlva a vonat Kelebiánál haladt át magyar területre, ahol ünnepélyesen fogadták, majd a szerelvény Kiskunhalason és Soltvadkerten keresztül érkezett meg Kiskőrösre, abba a kisvárosba, ahol Petőfi Sándor született. Mindenhol diadalmenet és hatalmas tömeg fogadta a vonatot, és valóságos zászlóerdő kísérte az egész szertartást. A Bem hamvait szállító szerelvény 1929. június 26-án gördült be a budapesti Keleti pályaudvarra. A koporsót ágyútalpon szállították át a Nemzeti Múzeumba, ahol felravatalozták, majd másnap hatalmas ünnepséget tartottak. A díszünnepségen megjelent Horthy Miklós kormányzó és a magyar kormány több tagja, de a hős tábornok koporsója előtt lerótták kegyeletüket a Magyarországon élő Habsburg-család tagjai is. Ezt követően a hamvakat tartalmazó koporsót ismét a Keleti pályaudvarra szállították, majd a vonat délután fél kettőkor elindult Lengyelország felé. A határig tartó út ismét diadalmenethez hasonlított, a szerelvény Somoskőújfalunál lépte át a határt. A feszült magyar–csehszlovák viszony ellenére a csehszlovák hadsereg is dísz­őrséget rendelt ki a szerelvény mellé. A vonat Füleken, Losoncon, Garamberzencén, Ruttkán és Zsolnán át érkezett Oderbergbe, majd június 29-én reggel fél nyolckor Dziedzice állomásnál lépte át a lengyel határt. Krakkóban újabb díszünnepség következett, onnan a vonat június 30-án jutott el Tarnówba, ahol egy mesterséges szigeten már készen állt a hat korin­thoszi oszlopon álló díszes kőszarkofág, amely a szabadságharc dicső tábornokának végső nyughelye lett. Erre a sajátos megoldásra azért volt szükség, mert Bem József az emigrációban áttért a muszlim hitre, ezért a lengyel püspöki kar állásfoglalása szerint hamvai nem nyugodhatnak megszentelt lengyel földben. Egy leleményes lengyel szobrász-építész (A. Szyszko Bohusz) viszont megoldotta ezt a problémát, valójában az égbe emelte a dicső tábornok maradványait, mégpedig úgy, hogy egy mesterséges tó közepén hat oszlopra helyezett szarkofágot tervezett, körülötte tíz, a tüzérséget szimbolizáló kőgolyóval. A szarkofág oldalára lengyel, magyar és török nyelven vésték rá a feliratot: „Bem József tábornok”, „Bem apó, a magyar szabadságharc legnagyobb hadvezére 1848–1849” és „Ferik Murad Pasa”. 

Bem József 

1794. március 14-én született Tarnówban, egy cseh eredetű lengyel nemesi családba. Apja, Andreas jogot végzett és előbb a lwówi városi tanácsnál dolgozott, majd ügyvéd volt a tarnówi nemesi bíróságon. Bem Varsóban műszaki és tüzériskolában tanult, főhadnagyként már részt vett Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratában, Gdańsk védelméért megkapta a francia becsületrendet. Tüzérként harcolt az oroszok ellen az 1831-es lengyel felkelés során, az osztrolenkai ütközetben kitűnt hősiességével. Az akkor már őrnagyi rangban lévő Bem abban a csatában tíz ágyú összpontosított tüzével szinte az egész támadó orosz hadsereget feltartóztatta, időt nyerve ezzel a lengyel hadtest újrarendeződésére, de a vereséget így sem sikerült elkerülni. A lengyel szabadságharc bukása után Párizsba emigrált. Itt megírta emlékiratait „A lengyelországi nemzeti felkelésről” címmel. Egész életében Lengyelország felszabadítását tartotta fő céljának, de önkéntesként megjelent szinte valamennyi függetlenségi háborúban. 1848 októberében a bécsi felkelők csapatainak élén harcolt, innen szökött Magyarországra, ahol Kossuthnál jelentkezett katonai szolgálatra. Kossuth a vesztes schwechati ütközet után a lengyel tábornokot szerette volna kinevezni a magyar csapatok főparancsnokának, de Bem tartott attól, hogy a magyar tisztek majd nem fogadnak el egy idegen parancsnokot, ezért elutasította az ajánlatot. A magyar kormány Erdélybe küldte, és kinevezte az ottani hadsereg élére. Ott Bem bravúrt bravúrra halmozott, győztes hadjárata során újjászervezte csapatait, és sikeresen kiverte Erdélyből Urban román határőreit, majd a Puchner vezette császári csapatoktól is megtisztította az országrészt. Báró Puchner Antal Szaniszló a magyar származású, de Bécshez hű tábornok, támadását visszaverve, ellentámadásba ment át és gyors hadmozdulatokkal karácsonykor elfoglalta Kolozsvárt. 

Mindenhol diadalmenet és hatalmas tömeg fogadta a vonatot

Ez a győzelem kelet felől biztosította az Alföldet, és így lehetővé tette, hogy a kormány Pestről Debrecenbe helyezhesse át székhelyét. Felszabadította egész Székelyföldet, majd 1849. március 11-én egy váratlan manőverrel, az osztrákok háta mögé került és elfoglalta Nagyszebent. Osztrák kérésre a Havasalföldön állomásozó orosz csapatok, Lüders tábornok vezetésével, benyomultak Erdélybe, így bekerítés fenyegette a magyar haderőt, azonban a vízaknai és a dévai csatában február 4. és 8. között áttörte az ellenség gyűrűjét, és már február 9-én ellentámadásba lendül. Piskinél legyőzte az egyesült osztrák–orosz haderőt, majd Székelyföldre vonult. Taktikája a tüzérség erőteljes alkalmazásán és a csapatok gyors, éjjeli mozgatásán alapult, meglepve ezzel az ellenfelet, váratlan rajtaütései sokszor legyőzték az ellenség túlerejét. Bem 1848–1849 telén elért sikerei mentették meg a szabadságharc ügyét, nagy érdeme volt abban, hogy megindulhatott a császári sereget visszaverő tavaszi hadjárat. A második orosz beavatkozás után Bem kezdetben sikerrel lassította az ellenséges csapatok előrenyomulását, még Moldvába is betört, visszatérve azonban július 31-én, Segesvárnál döntő vereséget szenvedett.

Hadserege teljesen szétzilálódott, az Aradra menekülő tábornokot bízta meg Kossuth az összeomló magyar hadsereg parancsnokságával, ám Temesvárnál súlyos vereséget mért rá Haynau osztrák táborszernagy. A csatában egy ágyúgolyótól megbokrosodott a lova és levetette a hátáról, ezért eltört a tábornok kulcscsontja. A szabadságharc bukása után Bem kénytelen volt a szomszédos Törökországba menekülni, ahonnan már élve nem tért vissza hazájába. 

Felhasznált irodalom 

• http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1794_marcius_14_bem_jozsef_szuletese/.
• Kovács Endre: Bem József (Hadtörténeti Intézet, Budapest, 1954).
• Hidvégi Jenő: Bem apó In: Nemzeti Könyvtár VI. évf. 120. szám, Budapest.
• Kovács Endre: Bem a magyar szabadságharcban (Zrínyi Könyvkiadó, Budapest, 1979.
• http://kossuth1848.mlap.hu//html/18215155/render/bem-jozsef.
• https://magyartudat.com/bem-apot-nem-engedte-felszentelt-foldbe-temetni-a-lengyel-puspoki-kar/.