Egy lány, akinek kedvenc munkafázisa a flexelés

Akár Kun Léna lehetne a magyar flashdance-es lány! Ezzel fogadott a sokat látott és szárnyaló fantáziájú barátom, de szerencsére neki nem volt elég ideje arra, hogy ennek a különlegesen vagány lánynak, Kun Nórának a nyomába eredjen, így aztán én találkozhattam vele. 
 

Valószínűleg sokan ismerik a fantázia szülöttjét, Alexandra „Alex” Owenst, aki a ’80-as évek meghatározó romantikus filmmusicaljének, a Flash­dance főszereplője, Jennifer Beals bőrébe bújt. Azt már az illendőség miatt is lejegyzem (bár erről röviden szólni igen nehéz mutatvány), hogy a zenéjét Giorgio Moroder írta, a világhódító dalt, a What a feelinget Irene Cara adta elő, ami az Oscart hozta meg a számukra. 
 

A filmbéli Alex, a hegesztőként dolgozó fiatal lány esténként táncosként lép fel egy bárban, de a balett vonzza igazán. A sikerhez a szépsége miatt, látszólag könnyebb utakat is ajánlanak a számára, de ő csak a tehetségével és a tánctudásával akar érvényesülni. 
És itt, bár mindketten fém­ipari szakmát is választottak, látszólag döccen az összehasonlítás Léna és Alex között. Aztán a végén kiderül, hogy… Kun Léna személyében egy törékenynek látszó, de vagány, kedves ifjú hölgyet találtunk, akit nem kellet biztatni arra, hogy meséljen magáról. 
– Ide, Dunaföldvárra járok a Magyar Lászlóba, tizedikes vagyok, és a választott szakmám, amit most tanulok, az épület- és szerkezetlakatos. Madocsáról járok be. Hogy jó tanuló vagyok-e? Azt inkább mások döntsék el, mindenesetre négyes-ötös jegyeket kapok. 
 

– Ismered a Flashdance film történetét? 
– Igen ismerem, de az a lány hegesztő volt, és szabadulni akart a szakmájától a tánc miatt. Én is táncoltam, de az én műfajom a hiphop volt, de a Covid miatt sajnos megszakadtak a próbáink. Nagy gondot jelentett például a kijárási tilalom. Emiatt nem tudtam az edzésekre járni, és mára már elszállt a hozzá való lendületem. 

– Hogy kerültél erre a pályára? 
– Igazából Pakson egy „sima” gimiben kezdtem a középiskolai tanulmányaimat. A kilencedik végén átiratkoztam ide, de akkor csak három szak: a lakatos, a hegesztő és a cukrász közül választhattam. Egyből megmondtam, hogy az utóbbi biztos, hogy nem leszek. Ezért választottam a lakatost, amit mára már megszerettem, de amikor végzek vele, lehet, hogy a hegesztőt is megpróbálom. 

– A szüleid mit szóltak a pályaválasztásodhoz? 
– Az anyukám mondta, hogy minden nap, amikor bejövök ide a gyakorlatra, akkor félt engem, ezért mindig elmesélem neki az aznap történteket. Önbizalmat ad nekem, hogy büszke rám. 

– Féltelek ettől a nehéz szakmától! 
– Tényleg nem könnyű, de igazából a fiútársaim sokat segítenek nekem, amikor valami túlságosan magasan van vagy nehezebb, mint amit elbírok. Aztán persze eljön az én időm is, amikor az elméleti részekben vissza tudom nekik adni, amit kaptam tőlük. Jól tudunk együttműködni. A mi szakmánk nagy precizitást követel, és abban is számíthatnak rám. A kedvenc munkafázisom a darabolás, pláne, ha flexszel végezhetők. Félteni nem kell bennünket, mert bár ez tényleg egy veszélyes szakma is lehet, de csak akkor, ha nem tanuljuk meg alaposan a követelményeket. Itt nálunk az volt az első. A párom hegesztő, aki szintén sokat segített nekem a tanulásban. Elvitt a műhelyükbe, ahol megmutatta azokat a nehezebb szakmai dolgokat, amiben segítségre szorultam. 
 

– Milyennek találod a műhelyeteket? 
– Nézd meg, ez egy jól fölszerelt, tiszta és világos hely, jó benne dolgozni. Mindenféle szerszámot megkapunk. Azt hiszem, hogy mindnyájan vigyázunk, hogy ilyen is maradjon! 
– Mutasd meg a körmödet! 
– Bármikor megnézheted, nincs vele semmi baj, de az igaz, hogy olyan igazi divatosakat nem tudnék viselni a munkánk miatt. Az viszont nem probléma, mert nem is vágyok rá. Persze fiúsan kell öltözködni, ami csak annyit jelent, hogy a munkaruhát fel kell venni, de az komolyan jó viselet, szívesen hordom. 

– Mit szólt a mester, amikor először beléptél hozzá? 
– Kun Jánosnak hívják, vas- és fémszerkezet-lakatos. A tanulóit is erre a szakmára tanítja. Nagyon nyugodt ember. Hát el nem ájult, de alaposan meglepődött, az már biztos. Aztán körbevezetett, és mindent megmutatott a telephelyen. Barátságos volt és az is maradt mindenkivel. Az én pályaválasztásom így egyszerű volt. Az édesapám ezt csinálta, gyerekkorom óta ismerem, hogy milyen feladatokat oldanak meg a lakatosok. Megtetszett, és én is ezt folytatom, nem bántam meg. Hogy mit ad nekem ez a szakma? Megélhetést, megbecsülést, és nem kevés büszkeséget. Nincs olyan utca Földváron, ahol ne tudnám megmutatni a munkánk nyomát, a kapukat, korlátokat és lépcsőket. 
 

Megkérdeztük Kun Jánost is, aki elmondta: 
– Elhiszem, hogy sokan fölkapják a fejüket, én is nagyot néztem először, amikor megérkezett. Jól megállja a helyét, sőt a munkadarabjai talán pont azért, mert a becsvágy is hajtja, a legigényesebbek a csoportjában. A mi szakmánk kemény fizikai feladatot is jelent. Ő pedig egy jó képességű tanuló, aki ezeket a dolgokat alaposan megismerve, az érettségi után továbbtanulva magasabb szinten is eredményesen dolgozhat. 

– Igényel-e külön bánásmódot? 
– Abszolút nem, hiszen jól megállja a helyét, és ha gondja van, a fiúk szívesen segítenek neki. Csupán egy pluszfeladatot adott, egy női öltözőt alakítottam ki a számára. Örülök, hogy ezt a műhelyt választotta!