Rideg István már több mint egy évtizede a Petőfi iskola vezetője

Ennek apropóján beszélgettünk vele a kezdetekről, iskolatörténetről, eredményekről. 
– A pedagógusi hivatást már harmadéves főiskolás koromban kezdtem, idestova 45 éve vagyok a pályán. Az igazgatói munkásságom a szülőhelyemen indult, 34 éves koromban lettem a perkátai iskola vezetője. A szűkebb családi körben nem nagyon volt diplomásunk. Megbecsültem, amit elértem, de sosem kérkedtem vele. Szerintem nem abból kell megítélni valakit, hogy mennyire iskolázott, hanem hogy mit tesz, miként él az életben, hiszen egy társadalomban ugyanolyan fontos egy szak­ipari ember munkája, mint egy pedagógusé, és ha mindenki teszi a dolgát, nincs baj. 2008-ban kerültem a Petőfi iskolába, először mint igazgatóhelyettes, majd 2009-től immáron három cikluson keresztül vezethetem intézményünket. 

– Tizenhárom évnyi vezetői munka hosszú idő, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a neve egybeforrt már a Petőfi iskolával. 
– Úgy vélem, elődeink letették névjegyüket, amelyre méltán lehetünk büszkék. Fekete István, Bognár Ferenc, Lengyel Lászlóné, Kész Lászlóné, Imre György, Nagy Miklós, Egressyné Liszkai Erzsébet után jómagam a nyolcadik igazgatója vagyok az iskolának. Az aulában készítettünk is egy tablót, jelképesen egy fát megformálva, amelyen feltüntetjük őket. Elkezdtem összeszámolni azt is, hogy az iskola fennállása óta eddig mintegy kétszázötven pedagógus dolgozott, illetve dolgozik nálunk. Sokan vannak közöttük olyanok, akik annak idején itt tanultak, most pedig itt tanítják a következő generációkat. Ez a fajta kötődés nagyon áthatja iskolánkat, szerintem ez tesz igazán jó közösségé bennünket. 
 

– A több mint egy évtized alatt megélhettek nagyobb változásokat is a Petőfi iskola életében. 
– Hatalmas fordulópontok voltak a tizennégy év során. Talán nem emlékeznek rá, de 1992–1997 közötti időszakban felmerült, hogy egy alapítvány venné át az iskola fenntartását. Abban az időben vezették be a közalkalmazotti törvényt, amely védi a pedagógusok érdekeit, a tantestület pedig kiállt azért, hogy ne legyen átvétel, és így is lett. Aztán 2011-ben a csökkenő gyermeklétszám és gazdasági tényezők okán az önkormányzat úgy vélte, strukturális átalakításra van szükség a helyi oktatási intézmények tekintetében. Először úgy volt, hogy át kellett volna költöznünk a Gárdonyi iskolába. Emiatt hatalmas tiltakozás alakult ki a szülők, dolgozók, és a diákok részéről is. Lobbiztunk a függetlenségünkért, végül a Gárdonyi lett a mi tag­intézményünk. Később létrejöttek a mai tankerületi központok, így most már ez a szervezet a fenntartónk. 
 

– Nagy iskolának számított, számít a Petőfi, generációk sora járt ebbe az intézménybe. 
– 1972. szeptember 1-jén kezdődött meg a tanítás iskolánkban. Ekkortájt még annyi tanulónk volt, hogy két műszakban jártak a fiatalok, délelőtti és délutáni oktatásban, megosztva az alsósokat és a felsősöket. Idővel aztán megépült a Dózsa iskola, majd a Gárdonyi is, akkor már eloszlott az intézmények között a diákság. Egy időben csökkent a lakosság, kevesebb lett a gyermekek száma is. Úgy vélem, a Petőfi tekintetében tartani kellene a 400–450 fős diáklétszámot a jövőben. 
 

– Ehhez szükség volt kialakítani egy sajátos képzési profilt. Hogyan alakult az oktatási és a szakköri kínálat? 
– Nálunk 1979-ben már volt angolnyelv-oktatás, a városban egyedüliként a mi iskolánkban, az alsós évfolyamon. Ez abban az időben nagy szó volt, hogy az orosz mellett ezt is lehetett tanulni. Az angol nyelv oktatását kiemelten kezeljük a mai napig. Büszkék vagyunk arra, hogy sok diákunk a nyolcadik osztály végére olyan szintre jut, hogy le tudja tenni az alapfokú nyelvvizsgát. Egy másik büszkeségünk, hogy bevezettük a sakk oktatását, amely a logika- és képességfejlesztéshez járul hozzá. Jelenleg 120 diákunk sakkozik, és eredményeket érnek el. Úgy vélem, hogy ha szűkösek is az anyagi lehetőségeink, attól még más módon lehet forrást találni a fejlesztési célok megvalósítására. A Petőfis Tanítványainkért Alapítvány kitűnően használja ki a pályázati lehetőségeket, jól sáfárkodik a támogatásokkal. Ennek köszönhetően sikerült például az egykori gondnoki lakásból kialakítani az inkluzív centrumunkat, ahol az SNI-s, illetve BTMN-es diákok képességeit lehet fejleszteni, az esélyegyenlőség jegyében. Négy évvel ezelőtt elnyertük az ökoiskola címet. Fontos számunkra a fiatalok környezettudatosságra való nevelése, és az ökotudatos szemléletformálás már a mindennapokban is megjelenik intézményünkben. Büszkék vagyunk arra, hogy létrehozhattunk egy szabadtéri tantermet is az udvarunkon, ahol már megtartottuk az első foglalkozásokat is. Egy alagsori helyiségünket tornaszobává alakítottuk sok támogatónk segítségével. Nem nagy, de csoportos foglalkozásra kiváló. Szoros együttműködési kapcsolatban vagyunk a ­DKSE birkózóival, ők edzéseket tartanak nálunk, illetve beépített tanórai foglalkozásokat is. Ilyen például a grundbirkózás, amely nagyon népszerű diákjaink körében. 
 

– Ez már a harmadik igazgatói ciklusa. Az elvégzett feladatok tekintetében mennyire elégedett? Van esetleg hiányérzete? 
– Átnéztem a 2009-es, a 2012-es és a 2017-es pályázataimat, hogy mi az, amit akkor célként fogalmaztam meg, mi az, ami megvalósult, mi az, ami nem. Ha számszerűsíteni kellene, akkor azt mondhatom, hogy 85-90 százalékban megvalósult mindaz, amit elterveztem. Nyilván természetes az, hogy menet közben másként alakulhatnak az elképzelések, mert amíg valamire nincs módunk, addig adódik egy új lehetőség is. Így alakult ez az elmúlt évtizedben is. A Gárdonyi iskolában töltött pedagógusi munkám során lövészszakkört is vezettem. Tervem volt az, hogy itt a Petőfiben nyissuk újra az iskola egykori lőterét, 2017-ben kormányzati törekvés is volt arra, hogy járási szinten legyenek ilyen sportolási lehetőségek. Felvettem a kapcsolatot a helyi illetékesekkel, lövészklubbal, de sajnos a csökkenő tagsági tendencia miatt erre a célra nem sikerült támogatót találnom. Mindig mondtam a kollégáknak, hogy addig nem megyek nyugdíjba, amíg nem lesz az iskolának énekkara. Most egy lelkes tanítóval az élen van egy alsósokból álló kis énekkarunk, amely fel is szokott lépni. A szülői munkaközösség vezetője lemondott, keresem az utódot, ezt még mindenképpen szeretném elintézni, hogy rendben legyen. 
 

– Fog még tanítani? 
– Már tavaly elértem az öregségi nyugdíjkorhatárt. Mivel ebben az esztendőben jár le az ötéves igazgatói megbízatásom, így a fenntartó engedélyével ez az utolsó tanévem, hogy lezárhassam a teljes ciklust. Hívtak már a kollégák, hogy maradjak még óraadóként. Azt mondják, hogy a mindennapi forgatagból nem egyszerű azonnal kilépni, szükség van egyfajta levezetésre, úgyhogy meglátjuk majd, hogyan alakul. Van két kiváló helyettesem, akik óriási munkabírásúak, kiváló pedagógusok, a vállukon viszik az intézményt. Úgy tudom, ők pályázni fognak az igazgatói feladatok ellátására. Azt javasoltam nekik, hogy inkább kevesebbet vállaljanak, és többet teljesítsenek, hogy ne legyen hiányérzetük, és azt kívánom leendő utódomnak, hogy intézményvezetőként legyen olyan sok sikere és öröme, mint amilyen nekem volt.