„Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.”

Krakkó - Indulás után a magyar–csehszlovák határon viszonylag gyorsan átjutottunk, de a Zakopane melletti csehszlovák–lengyel átlépőnél már órákat kellett várnunk, így a kora reggeli itthoni indulást követően csak az esti órákban érkeztünk meg a lengyel üdülőhelyre. Életemben akkor láttam először magas hegyeket, hegyi patakokat és végeláthatatlan fenyveseket, fülkés kötélpályáról nem is beszélve. A nyár ellenére kellemes, hűvös levegő fogadott bennünket Lengyelföldön. A szállásfoglalás nem volt túl könnyű, és csak nagyon nehezen tudtak a szüleim egyetlen éjszaka erejéig szobát szerezni a Lengyel-Tátra egyik legkedveltebb úti célpontján. 

Egy nappal később közel háromórás autózást követően érkeztünk meg az egykori lengyel fővárosba, ahol négy napot töltöttünk el. Kisgyerekként Krakkóból a főtér és a Posztóház maradt meg bennem, de igazán az akkori kelet-európai szokásra, a külföldi bevásárlásra emlékszem. Lengyelországban szőrmét és bőrárut, Csehszlovákiában cipőt, sportszereket és iparcikkeket volt érdemes vásárolnunk azokban az években. Annak idején anyukám egy gyönyörű ezüstróka kubánkával tért haza az utazásról. A szőrme kivitele tiltott volt Lengyelországból, de apukámnak sikerült úgy elrejtenie az ezerkettes Zsigájában, hogy a tapasztalt lengyel finánc se találja meg. Félelmetes és izgalmas volt, ahogy a pénz lengyel őre alaposan megnézte és végigtapogatta az autó minden apró zugát, és nem talált semmit sem. 
Évekkel később, a rendszerváltás idején már főiskolásként tértem vissza Lengyelországba. Wroclawba mentünk el egy dzsesszfesztiválra, amelyről a helyszínen derült ki, hogy abban az esztendőben éppen nem rendezték meg. A fesztiválból egy kellemes kirándulás lett. Egy krakkói nap után a lengyel LOT légitársaság belföldi járatát teljesítő An–24-es turbólégcsavaros gépével repültünk Varsóba. Varsó nem tett rám túl nagy benyomást, unalmas nagyvárosnak láttam. Mivel másnap viszonylag korán indult Budapestre a Malév Tu–134-es gépe, ezért nem is foglaltunk szállást, hanem a reptér várótermében töltöttük az éjszakát. Érdekes élményt nyújtott a reptér, amikor éjjel csend volt, és a váróteremben itt-ott alvó emberek pihentek. 
Ismét néhány esztendőt előreugorva már a családommal tértem vissza Krakkóba, hogy együtt nézhessük meg. A két­ezres évek végére megújult egykori királyi főváros nem okozott csalódást. 

Krakkó mindig nyüzsgő főtere (Rynek Główny w Krakowie) az 1257-ben megnyílt reneszánsz-neogótikus stílusban épült Posztócsarnokkal, a Mária-templom, amelynek nagyobbik tornyából óránként kétszer hangzik fel a város egyik jelképeként is emlegetett trombitaszó, a Wawel-domb a Királyi-palotával és a lengyel királyok temetkezési helyéül is szolgáló Waweli Székesegyházzal, hogy csak a város központját említsem. Tíz kilométerre található a történelmi belvárostól Krakkó legnagyobb és legnépesebb városrésze, az 1949-ben alapított és 1951-ben a városhoz csatolt Nowa-Huta (tükörfordításban Új Kohó). Nowa Huta hasonlóan Dunaújvároshoz a kor nehéziparosításának köszönheti létrejöttét. E városrészben épült fel Krakkó legmodernebb temploma, az 1977-ben Karol Wojtyła bíboros által felszentelt Isten bárkája templom. A templom tabernákulumában található az a holdkőzet, amit az Apollo 11 személyzete adományozott Lengyelországnak. Ott-jártunkkor egy kiállítás emlékezett az 1984-ben politikai gyilkosság áldozatává vált Jerzy Popiełuszko atyára. 

Ha az ember Krakkóban jár, akkor feltétlenül el kell mennie a tőle mindössze tizenöt kilométerre található, az UNESCO világörökségi listáján szereplő wieliczkai sóbányákba. Az 1251-től több mint ötszáz éven át működő sóbánya napjainkban Lengyelország egyik leglátogatottabb látványossága, amely bemutatja az egykori sóbányászok életét, és számos, embernagyságú sószoborral emlékezik híres lengyelekre. A sóbánya legnagyobb terme a Szent Kinga, amelyet föld alatti templomnak is neveznek. Az ötvennégy méter hosszú, tizennyolc méter széles és tizenkét méter magas kápolna 101 méter mélyen fekszik a földfelszíntől. Egyik legszebb domborműve a sóból készített „Utolsó vacsora”. 
Néhány esztendővel később, amikor müncheni repülőtéren dolgoztam, időnként befutott egy-egy lengyel charter járat. A fedélzeten mindig örömmel fogadott a lengyel személyzet, s ha időnk engedte, jókat beszélgettünk hosszú barátságunkról és közös történelmi élményeinkről. 
„Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”