Akinek a munkája egyben a hobbija is – disznóságok

És nemcsak levágja, hanem feldolgozza, füstöli is. És hogy milyen remek minőségben, azt e sorok írója is bizonyítani tudja, hiszen évek óta neki is segít a disznóját – persze már feldolgozva – a családi asztalra helyezni. 

Pulai mester elhivatottságát jelzi az is, hogy olyan felszereltségű a nyári konyhája, ami minden igényt kielégít. Különösen érdekes és valószínűleg értékes is az a százötven éves kolbásztöltő, amiben – ahogy mondani szokás – benne van az anyag, vagyis gyengébb fizikumúak ne próbálják használni. 

A hatvanöt éves „Pulaimisi”, ahogy őt mindenki szólítja, tősgyökeres nagyvenyi­mi. 

– Itt ismerkedtem meg a szakmával, Dunaújvárosban a kereskedelmi középiskolában végeztem, hús- és hentes­áru eladó szakon. A Vasmű úti húsboltban voltam tanuló, majd az érettségi után oktatói oklevelet is szereztem. Dolgoztam a Technikumban, a Római körúton, ahol két társammal nyitottuk meg az üzletet, ezután bevonultam katonának. A leszerelésem után a mostani Dodó Húsboltba kerültem a Béke városrészbe, majd öt évet Németországban, Mannheimben dolgoztam. 

Mennyivel volt más a németországi munka, mint a hazai, kérdésünkre Pulai Mihály így válaszolt. 

– Szalagmunkát végeztünk, és nem egy sertést szedtem szét, négyezer csontot dolgoztam fel naponta. Ami feltűnő volt, hogy sokkal igényesebbek voltak a németek, mint az itteni húsipar. A minőségre nagyon odafigyeltek, volt, amikor egy nap két kamion­nyi húst is visszaküldtek, mert nem voltak elégedettek a minőségével. 

A szakemberrel arról is beszélgettünk, hogy milyen kőkemény fizikai munka a hentesség. Ezzel kapcsolatban két számadattal szolgált, ami elég meghökkentőnek tűnik. Ezek szerint tavaly decemberben egy tonna malacot és 2,1 tonna körmöt dolgozott fel – nem irigylésre méltó dolog, de ugye, létezik a szakmai elhivatottság. 

Nehezen elképzelhető, hogy ekkora terhelés után hazamegy, és átmegy a szomszédba, vagy valamelyik családtaghoz, és levág egy disznót, vagy megtölt száz kiló húsból kolbászt vagy szalámit. Pedig ez történik, hiszen a munkája egyben a hobbija is. (Azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy egy hatalmas marhával is könnyedén elbánik.) Vannak különleges „megrendelői”, például a sógora, akinek nem győzi a sertésbőrkét szállítani. Mellesleg, ő Forster István, a Forster Húsbolt tulajdonosa, tehát itt főhősünk nem kockáztathat, hiszen, ha a bőrke minőségével gond van, akkor az könnyen akár az állásába is kerülhet. (Persze ez utóbbi mondatot csak viccnek szántuk.) 

De vannak komolyabb termékei a sertésnek, mint a bőrke, méghozzá a kolbász és a szalámi, ezek talán egy ország kedvencei. Mivel a tél a disznóvágás időszaka, ezért érdemes lejegyeznünk a „Pulaimisi”-féle receptet (évek óta használom, tehát mondhatom, igen kiváló minőségről beszélünk). 

Akkor végezetül lássuk a receptet! Tíz kiló hús esetében huszonnégy dekagramm sót, húsz deka édes őrölt fűszerpaprikát, öt deka őrölt fekete borsot, tíz deka darált fokhagymát és két deka őrölt köményt keverünk a közepes lyukú darálón ledarált húsba (Ha csípős kolbászt, vagy szalámit akarunk tölteni, ahhoz mindenki ízlése szerint teszi hozzá a darált erős paprikát.) Ami még lényeges, ehhez a mennyiséghez húsz méter sertés vékonybélre van szükségünk. Utána jöhet egy kis szikkasztás, „füstmentesítés”, majd a fogyasztás – bár a szalámi esetében minimum kell három hónapot, de jobb akár hatot várni ahhoz, hogy megkóstolhassuk. De tegyük a szívünkre a kezünket, ki az, aki ki tud várni hat hónapot a saját szalámijának a megszegésére?