A Don-kanyarban áldozatul esett katonákra emlékeztek

Alsószentiván/Nagykarácsony A II. világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban 79 éve, 1943. január 12-én kezdődött. A magyar csapatok fegyverzete és felszerelése hiányos és korszerűtlen volt. A ­rossz kilátásokat tetézte a mínusz harmincöt-negyven fokos hideg, és a szovjetek megrendítő technikai és létszámfölénye. Ennek következtében a 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg vagy estek fogságba. 

Megemlékezés Alsószentivánon 

Az emléktúra Alsószentivánon kezdődött a helyi emlékhelynél. A megemlékezést a Nagykarácsony Testvértelepüléseiért Egyesület (NaTe) szervezte meg a helyiek támogatásával. Az alsószentiváni templomot Feketéné Márta Erika mutatta be a résztvevőknek, a megemlékező műsort a nagykarácsonyiak adták. 

Fájó emlék – nehéz teher 

Varga Gábor, a Fejér megyei térség déli részének ország­gyűlési képviselője – aki a Magyar Honvédség Parancsnokának a menetszázadot indító dísz­parancsát is felolvasta – a hasonló rendezvények fontosságáról elmondta lapunknak: 

– A mai napig nehéz terhet visel a magyar nemzet, a Don-kanyarban elveszett katonáink máig fájó emlékét. A 2. magyar hadsereg személyi állományának a zömét a mi térségünkből besorozottak adták. Ezért van az, hogy minden településen megtaláljuk a nekik szentelt emlékműveket. Fiatal, derék emberek áldozták föl az életüket, akiknek a hiányát megszenvedte az ország és a családjuk is. Nagyon súlyos tragédiára emlékeztünk ezekben a napokban. 

Varga Gábor ünnepi beszédében ez is elhangzott: 

– Az idén az Alsószentivánból Nagykarácsonyba tartó doni emléktúrával a 2. magyar hadsereg azon hőseire emlékezünk, akik 1943 januárjában a Don-kanyarban teljesítettek szolgálatot. Azokra, akiknek iszonyatos időjárási körülmények között egy borzalmas orosz támadást kellett elviselniük 1943. január 12-én. Ebben a hadseregben kétszázezer katona szolgált, munkaszolgálatosokkal kiegészítve. Közülük száznegyvenezer soha nem tért vissza a hazájába. A harctéren esett el, vagy a hadifogolytáborok szenvedései után veszítette el az életét. Ez a túra azért szerveződött, hogy soha ne felejtsük el azokat az embereket, akik több ezer kilométerre, messze a hazájuktól az életüket áldozták érte, teljesítve a parancsot a Don-kanyar mellett. 

Szekeresné Orova Erzsébet, a Nagykarácsony Testvértelepüléseiért Egyesület elnöke utólag elmondta: 

– A most szombati már a huszonkettedik doni emléktúránk volt. Nagykarácsony NaTe Menetszázad néven vagyunk bejegyezve. Az erről szóló díszparancsot a Don-kanyarnál felmorzsolódott 2. magyar hadsereg tragédiájának 79. évfordulóján tartott ökumenikus imát követően vettem át Székesfehérváron, a Szent Imre-templomban. Az alapelképzelés az, hogy a környező települések II. világháborús emlékművétől indulunk, és a sajátunkhoz érkezünk haza. Az első alkalommal, tavaly Alapról, az idén Alsószentivánról zarándokoltunk a nagykarácsonyi emlékműhöz. 

– Otthon már vártak bennünket a nyugdíjasaink, akikkel közös műsort adtunk, és megkoszorúztuk az emlékművünket. Utána egy kis frissítővel láttak vendégül bennünket – folytatta Szekeresné Orova Erzsébet. Hozzátette: – A tizennégy kilométeres utunk zavartalanul, ragyogó, szinte tavaszi időben telt el. A gyönyörű vidékünkön élő állatokkal, így nagy létszámú szarvascsordával is találkoztunk. 

Más településről is csatlakoztak hozzájuk 

– Az emléktúránknak jó híre van, az elmúlt évben és most is csatlakoztak hozzánk más településeken élők, például Dunaújvárosból, Dunaföldvárról és Madocsáról is. Megtisztelő volt, hogy Husvéth Imre, Alsószentiván polgármestere és a kedves családja is elkísért bennünket. A legfiatalabb résztvevő a nyolcéves Olivér volt, aki megállta a helyét, és teljesítette a távot. 

Közösségépítő erejű volt 

Az előbbieken kívül az egyesület elnöke hangsúlyozta: – Ez egy szívfacsaró megemlékezés minden évben az elvesztett hősökre, és mintegy figyelmeztetés az utókor számára, hogy még egyszer ne forduljon elő hasonló sem a világon. Nekem személyes érintettségem is van ebben a megemlékezésben, hiszen e tragédia miatt nem ismerhettem az anyai nagyapámat. Ezért aztán teljesen megértem a hozzám hasonló sorstársaimat. A nehéz lelki teher ellenére, aki velünk tartott, azonosulni tudott velünk, és ez közelebb hozott bennünket egymáshoz.