L. Simon Lászlóval, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával beszélgettünk

Minden lényeges, a közvéleményt érdeklő kulturális kérdésben hozzá fordul a sajtó, még az ellenzéki is. Azon kevesek közé tartozik, akik a legkényesebb kérdésekben is ki mernek állni vitázni, és mindig van mondanivalójuk. 

– Mennyire és mekkora veszélyben van napjainkban anyanyelvi, nemzeti kultúránk? 

– Hazánkban a kulturális reneszánsz időszakát éljük 2010 óta. Kastélyaink, váraink, templomaink, színházaink újultak és újulnak meg szerte az országban, valamint a Kárpát-medence magyar lakta vidékein. Nemzeti kultúránk talán sosem volt még olyan sokszínű és szabad, mint most. Rendezők, írók, költők, zenészek, színészek, festők szabadon alkothatnak, szabadon mondhatják el véleményüket akár szakmájukhoz szorosan nem kapcsolható ügyekben is. Emlékezhetünk, ez nem volt mindig így. 

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ebben a globalizált világban nagyon sokat kell tennünk azért, hogy megőrizzük identitásunkat, kultúránkat és az anyanyelvünket. Mert számos olyan népet láttunk már, amelynek ugyan nyelve fennmaradt, ám az azt használó etnikum eltűnt a történelem süllyesztőjében. Arra is találunk példát, hogy egy népcsoport nyelvet cserélt, s mégis megőrizte ősi kultúrájának számos elemét. Főigazgatói beiktatási beszédemben is erre a kettősségre igyekeztem rámutatni. Nem vitatom azt, hogy a nemzeti nyelv az önálló nemzeti lét fontos tényezője, hiszen én is a magyar nyelv szerelmese és rabja is vagyok, ugyanakkor vallom, hogy nem pusztán nyelvében, hanem történeteiben is él a nemzet. Ha elfelejtjük őseink történeteit, teremtés- és eredetmítoszait, világmagyarázatait, akkor nem leszünk ugyanazon nemzet tagjai, amelyhez valaha ők tartoztak. Az azonos nyelvet beszélők akkor válnak nemzetté, ha közös hagyománnyal is rendelkeznek. Ezt ismerte fel 2010-ben az Orbán-kormány is, ezért kezdett bele nemzeti kultúránk megerősítésébe. A külső behatások ellen, amelyek az önálló nemzetek és az identitásuk lebontását tűzték ki célul, eddig sikeresen védekeztünk, úgy érzem, jó úton haladunk. 

– A közösségek a kultúra alkotói, hordozói és őrzői. Sok minden múlik azokon a lelkes önkéntes civil szervezeteken, amelyek önszántukból, a saját településük hagyományai iránti ragaszkodásból, tiszteletből, sokszor a maguk erejéből igyekeznek éltetni és továbbadni nemzeti kultúránkat. Olyan emberek, akiket senki nem választott meg, senki nem kért fel, gyűjtik a múlt fellelhető tárgyi vagy a folklór emlékeit, hobbiból, őseik iránti tiszteletből, hazaszeretetből… Ha csak a dunaújvárosi kistérséget, a Mezőföldet nézzük, számos ilyen csapatot találunk. Ön, kultúrpolitikusként, vagy akár új tisztségében, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként, hogy tekint ezekre a közösségekre? 

– A hagyományőrző közösségeknek nem csupán értékmentő feladatuk van, hanem nevelő is. Morus Tamás ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása”. A Nemzeti Múzeum küldetése is az, hogy szélesebb körben járuljon hozzá történeteink, hagyományaink újabb és újabb nemzedékeknek történő átadásához. Ehhez meg kell találnunk az utat, a csatornákat a fiatalokhoz. A kommunikációs és médiaeszközök, a Facebook, az Instagram segítségével vonzóvá kell tennünk a XXI. század generációjának a magyar történeteket, történelmet, hagyományokat. Ebben a munkában össze kell fognunk a helyi közösségekkel, és támaszkodnunk kell a tapasztalataikra, odaadásukra. 

– Egy múzeumot vagy nota bene emlékházat létrehozni nagy dolog, de működtetni még nagyobb. Általános probléma ugyanis, hogy nem képesek még megközelítőleg sem önfenntartóvá válni. Önnek számos kezdeményezése ismert, kezdve a Várkert Bazár felújításától a Nemzeti Kastély- és Nemzeti Várprogram, a Rómer Flóris Terv, a Népi építészeti program elindításán át a kápolnásnyéki Halász-kastély kulturális központtá alakításáig. Van-e realitása annak, hogy ezeket a kisebb-nagyobb szerveződéseket egy országos méretű, nagy közösséggé formálva, sok-sok embert érdekeltté tesznek nyelvi, nemzeti kultúránk szakszerűen irányított őrzésében? 

– Egy országos, sőt határokon átnyúló szerveződésünk van, ezt úgy hívják, magyar nemzet. Ezt a közel 15 milliós közösséget kell szolgálnunk. Vannak a történelmünkben, akik példát mutattak nekünk, az általuk kitaposott utat kell járnunk, és a modern eszközöket kihasználva a célokat szem előtt tartva haladni, ennél szakszerűbb őrzés nincs. Emellett valóban komoly tartalommal kell megtölteni ezeket a tereket. Kulturális és turisztikai attrakciókra van szükség, hogy fenntarthatóan működjön egy-egy felújított kastély vagy múzeum. 

– A tőke, az áru és a munkaerő szabad áramlásának lehetősége feletti örömünkben sokáig észre sem vettük, hogy az előnyök mellett ennek milyen hátrányai vannak. Most csak és kizárólag a kulturális hátrányokra gondolok. Arra, hogy a kulturális szemét is bőven árad befelé! Például harminc-negyven csatornát is végigkapcsolgat az ember, és nem talál egyetlen értékes, szellemi táplálékot kínáló műsort sem. És akkor még csak a tévéről beszéltünk! Értéktelen, üres lelkű mintákat, életfelfogásokat terjesztenek. Nemrég egy önnel készült interjúban azt olvastam, hogy „ma a konzervatív értékekhez való ragaszkodás felér egy lázadással”. Igaza van! De a lázadók szava nagyon halk, nincs köztük kapcsolat sem. Hogyan lehetne a lázadók hangját felerősíteni? 

– Az ünnepek közeledtével érdemes figyelmeztetnünk magunkat arra, hogy mindig a pusztulás felé vezet, ha az ember meg akarja haladni Istent. A XXI. századi nyugati civilizáció ma attól hangos, hogy ki tudja jobban megközelíteni a Mindenhatót. Ki tudja átírni, felülírni a számunkra, a többség számára természetes dolgokat. A család, a hit, a nemzet, a nemi szerepek elleni támadás egy haldokló eszme utolsó vergődése. Mondanivaló nélküli, az emberek valós problémáira választ adni képtelen liberális kiabálás. De, aki ordibál, az fél. A lázadók pedig nem attól erősek, ha hangosak, hanem hogy többen vannak. Ady Endre írja: „S a csillag-szóró éjszakák ma sem engedik feledtetni az ember Szépbe-szőtt hitét”. Ezek vagyunk mi, csendesen, de napról napra többen a Szépbe-szőtt hitűek.