Ég és Föld között

Az emberek alakja ott lent, karácsonykor torzul, körvonalaik lágyan elmosódnak, tulajdonságaik felerősödnek, mintha egy nagyító maszatos üvege alatt zsizsegnének, forgolódnak és hánykolódnak, ahogyan az áradásban sodródó uszadékfák egymást taszigálva keresik helyüket, felhőm széléről könyökölve nézem az előadást, itt, pelyhes, bolyhos szigetemen lapulok ezer éve, talán tízezer, mondta az Angyal, és csupasz fejbőrén villogtak a pórusokban csücsülő szőke hajtások, unottan köpködte a szotyihéjat, táncolva süllyedtek a libegő burkok, közel hajoltam porcelán arcához, a máz repedései alól fáradt fény szaladt ki, a máz itt-ott lepattant, rózsás fülébe suttogtam, összecsukott szárnya alól keserű, dohos mandulaszag szökött elő, sorvadt testén a gyűrött redők az egykori vaskos hájhurkák emlékeiként lifegtek, égésnyomok és más behegedt gyötrések, bal kezén egy hiányzó kisujj beszélték el küzdelmét a hatalmasabb erővel, azt suttogtam, hogy mi, emberek, odalent, a kezdetek kezdetétől bűnben élünk, bűnből teremtettünk, mégis akarjuk a jót, pusztítsa hát el romlott életünk a vízözön, mégis akarjuk az üdvösséget, takarja el a Napot a bukás sötét árnya, mégis akarjuk a megváltást, nézzük hát meg jól a soha be nem hegedő, tátongó sebet, mi mégis reméljük, hogy a seb egyszer begyógyul, mert remélni akarunk, amit látsz Angyal, miközben gőgösen köpködsz a fejünkre, az az akarat, erős, sűrű akarat, elkeseredett akarat, és az Angyal megpiszkálta tömpe orrát, tüsszentett, híg aranyfüst szállt ki testének apró nyílásaiból, rám nézett és így szólt: a tehetetlenségben bomlanak ki legmélyebb érzéseim, az örökkévalóságig itt ragadtam, ezen a kis felhőn, Ég és Föld között, mert hittem a szabad akaratban, akartam szabadon akarni, halhatatlan vagyok, elpusztíthatatlan, de nem büntethetetlen, cselekedni többé nem tudok, csupán figyelni, ha fejem fölfelé emelem, lefelé hajtom, hiába akarnék bármit, ami ellentétes azzal vagy csak különbözik attól, amit megtehetek, nem tehetnék semmit, hogy megvalósítsam, magatehetetlenül gyötrődnék, vágynám az elérhetetlent, ezért megtanultam nem akarni semmit, akarat nélkül szemlélni a világot mindörökké, és ha lefelé nézek, az embereket látom, akik folyton ellenszegülnek, tiltakoznak, lázadnak, mást akarnak, én is ellenszegültem, lázadtam, mást akartam, ennek következményeként, a büntetésem által megszabadultam a szabad akaratomtól, nem kínoz a késztetés, hogy mást csináljak, mint amit kéne, más legyek, mint ami vagyok, az ember olyan, mint korábbi önmagam: akaratos, karácsonykor minden ember szeretni akar és szeretve lenni, igazán szeretni viszont nem jelenthet mást, mint minden szabad akarattól megfosztva kiteljesedni a rajtunk kívülállóban, látom, innen a felhőről bámészkodva, hogy a jámbor ember békét akar, a kapzsi vagyont, a bölcs ember tudást akar, a hiú szépséget, a gyáva ember bátorságot, a bátor szabadságot akar, az anya gyermekét akarja világra hozni, a hóhér a bárdját élesre fenni, az emberi élet, egyik a másik után, újjászülető, véget nem érő erőfeszítés, hogy legyen valahogyan, mert a nemes szándék és a csúf szándék egyaránt ugyancsak szándék; rabok mind, az álmodók, holdkórosok, tudatlanok és részeges mámorban fürdőzők lelke szabad, ők olyanok, mint én, szeretetük ragyog, mert ők akarat nélkül léteznek, jól elgondolkoztam az Angyal válaszán, és tudtam, hogy az emberek valóban lefűrészelik a karácsonyfa csúcsát, tudtam, hogy megvetik az ajándékaikat, hogy nem látogatják meg egymást, hogy megöregednek, elmúlt és eljövendő veszteségeiket siratják, hogy dühösek és félnek, és úsztam tovább az Ég felé, és néztem a távolodó Angyalt, figyeltem őt, sima fejét, csonka kezét, szürkés szárnyait, Földre szegezett, üveges szemét, és arra gondoltam, hogy nála szomorúbb teremtményt soha, de soha nem láttam.