Az emberiség sajátos csoportja – India maharadzsái (1. rész)

A vödörben kefék, fésűk, ollók álltak. A tranzisztoros rádióból egy krikett­meccs közvetítése recsegett. A tükörből ketten néztek egymással farkasszemet. Hamid, a borbély és Péter, az idegenvezető. A fa és a két szék – ennyi volt a borbélyműhely. Péter nem önmagát, a mögötte emelkedő palotát nézte a tükörből. Ezt a borbély is észrevette. Borotváját fenve átnézett az utca másik oldalára, és kijelentette: – Itthon van – majd hozzátette: olyankor kitűzik a zászlót.

A fiatalember a délutáni találkozóra gondolt. Erre készülve ült be Hamidhoz. Dzsaipur az utolsó állomása kéthetes északnyugat-indiai útjuknak. Sziklás ormokon, hegytetőkön és tavak közepén álló erődítményeket, kúriákat csodáltak meg. Útjuk során nyolc király, császár várát keresték fel. Korábbi uralkodók palotáiban is töltötték az éjszakát.

1947-ben a szétválasztás – a britek szerint a feldarabolás – előtti India 565 maharadzsája, navábja, hercege és rádzsája uralta India földterületének harmadát és annyi lakosát, mint az akkori Egyesült Államok. Maharadzsák: hódítók vagy behódolók, gazdagok vagy szegények, az övék az emberiség egy sajátos csoportja volt. A róluk szóló történetek mindig színesek, izgalmasak, gyakran pikánsak voltak. Amióta 1947-ben a maharadzsák királyokból ismét polgárok lettek, ezek az elbeszélések legendákká nőttek. Erkölcstelen és erényes, tékozló, különcködő, hóbortos, könnyelmű, szertelen életmódjuk hosszú éveken át gazdagította a szóbeszédet, s lenyűgözte az egzotikumra éhes világot. Társadalmi szerepük több mint hetven éve megszűnt, de amikor a maharadzsák végleg eltűnnek a történelem színpadjáról, a világ szürkébbé válik.

Ki ismerte volna jobban Indiát, mint Kipling? A maharadzsák kápráztató palotái, tigrisei, elefántjai és drágakövei évszázadok óta egybefonódtak azzal a titokzatos varázzsal, amely Indiát még a mai napig is a legtöbb ember számára jelenti. Ők lennének az elsők, akik tiltakoznának az ellen, hogy bárkivel, még saját magukkal is egy csoportba sorolják őket. Nem az isteni előrelátás teremtette őket, hanem maguk alakították ki polgárokból, földi halandókból élet-halál fölötti úri, királyi, félisteni státuszukat. Az a legenda, amely India hercegeit körülfonta, egy meglehetősen kis csoport munkája volt. A maharadzsa osztály, fogalom létrejötte, megteremtése azoknak a gazdag uralkodóknak az érdeme, akiknek volt idejük és étvágyuk termékeny fantáziájuk szüleményeit megvalósítani, abba belemerülni és azt kiélni. Az egyébként majdnem minden szempontból különböző uralkodókat szeszélyeik különlegessége és extravagáns szenvedélyeik kovácsolták össze egy érdekközösséggé. A világ azért az igyekezetükért csodálta őket, hogy hóbortos szokásaikat mindenáron megtartsák, és a körülöttük lévő világot, annak változásait teljesen figyelmen kívül hagyva kizárják életükből, világukból, birodalmukból. Szerettek volna időn kívüliek lenni. Nagy általánosítással különbözőségük mellett mi volt bennük közös vonás? A vadászat, a luxus és a sportkocsik, a palotáik, sportok, háremeik iránti érdeklődés, ezekkel egymást próbálták túllicitálni. Gyakran az arany, az ékszerek és a drágakövek imádata volt a maharadzsák egyik közös vonása.

Csak néhány példa. Baroda maharadzsái éltek-haltak az aranyért, a drágakövekért, sőt aranyba öltözködtek. A palota tróntermében használt ruháikat aranyszálakból szövették. E feladatra több száz éve egy családot szakosítottak. A kizárólagos, kiválasztott család minden tagjának hosszúra kellett növesztenie körmeit. Ezután a körmöket fésű alakúra reszelték, hogy ezzel tudják tökéletes finomságúra fésülni, szőni az aranyszövetet.

A bharatpuri maharadzsa gyűjteménye elefántcsontból állt. A kollekció minden darabját egy család tagjai többéves munkával készítették. Ez hallatlan pontos tervezést, kivitelezést igényelt, ahogy az elefánt agyarából lehántották, kivágták vagy kifaragták mesterműveiket.

Bikaner maharadzsája születésnapján beült egy hatalmas mérleg serpenyőjébe, és alattvalói a serpenyő másik oldalát addig töltögették színarannyal, amíg el nem érték a maharadzsa testsúlyát.

Hallatlan színes, izgalmas élettörténeteik ellenére a maharadzsákkal ma már Indiában sem foglalkoznak annyit, mint azt a téma iránti érdeklődés indokolttá tenné. A brit titkosszolgálat 1947-ig, a függetlenség kikiáltásáig pontosan jegyezte szokásaikat, főleg azért, hogy ha kell, legyen mivel sarokba szorítani őket, furcsa, gyakran beteges szokásaikért zsarolni őket. Ezt a felmérhetetlen értékű kutatási anyagot azután, amikor a britek átadták Indiát az indiaiaknak, megsemmisítették.

Hogyan lettek királyokból polgárok? 1947. augusztus 15-én éjfélkor az akkori nagy India részekre hullott: Indiára, Burmára, Srí Lankára, Nyugat- és Kelet-Pakisztánra. Az ország a kisebb királyságokból alkotott brit birodalomból szövetségi köztársasággá alakult, a maharadzsák pedig királyokból polgárok lettek.

Meglepő, hogy 1947-ben a hinduk és a mohamedánok közötti szétválási tárgyalásokból egészen a diskurzus legvégéig a maharadzsákat kihagyták. Hogyan sikerült mégis rábírni őket néhány hét alatt, hogy írják alá az egyezményt, saját halálos ítéletüket? Lord Mountbatten, Nagy-Britannia alkirálya sokukkal járt együtt Britannia legjobb iskoláiba, egyetemeire. Így személyes, baráti kapcsolataival sikerült meggyőznie az uralkodókat, hogy ez számukra is előnyös megoldás. India öt független országgá vágása Lord Mountbatten számára is sokkal korábban történt, mint ahogy tervezte volna. Egy sajtótájékoztató végén egy újságíró váratlanul tette fel a kérdést: „Megmondaná India függetlenné válásának dátumát, fenség?” Lord Mountbatten korábban egy csillagjóssal beszélgetett, aki azt mondta, 1947. augusztus 15. szerencsés napnak ígérkezik. Ez volt az a dátum, ami a váratlan kérdésre az alkirály eszébe jutott. Sorozatunk következő részében a maharadzsák sajátos szokásairól írunk.