Szólnom kell!

Tudni kell, hogy 1975-ben lettem igazgatója az iskolának, és 2006 júniusában búcsúztam el az iskolától nyugdíjaztatásom után. Szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy Kodály Zoltán személyes látogatása, a gyerekek tehetsége is erőt adott nekem ahhoz, hogy a Móricz csodálatosan működő kincse legyen a dunaújvárosi zenekultúrának. Néhány nagyszerű emlék szerepléseinkről: Németország (Ingolstadt – testvérkapcsolat, évenkénti találkozás), Svájc, Solothurn, fellépés több hazai fesztiválon. Felejthetetlen emlékek. Csak megemlítem, emlékezetes marad az a kiállás, az az összefogás, küzdelem, amivel annak idején megmentettük az iskolát (kétszer is) a megcsonkítástól.

Őrület, hogy az az iskola, amelyik két alkalommal is megnyerte Belgiumban az Európai Ifjúsági Kórusfesztivál első díját, most ismét a változtatás ellen küzd. A politika régebben kétszer is meghátrált, és belátta, hogy a Móriczhoz nem szabad hozzányúlni! Úgy jó, ahogy van. Olyan kiépített, a piciktől a nagyokig kigyakorolt, nagyszerűen alkalmazható szisztéma szerint dolgozó oktatási intézmény, amely még Kodály Zoltán zseniális elképzeléseinek volt köszönhető.

De most ismét, harmadszor is sötét fellegek gyűlnek az iskola felett. Nem tudom, ki (kik) azok, és milyen elgondolás vezérli őket a Móricz iskola átalakítását illetően, de az biztos, hogy egy dominánsszeptim-akkordot nem tudnának leütni a zongorán. Harmincegy évig voltam a Móricz igazgatója, karnagy, énektanár, tehát úgy gondolom, jogom van kijelenteni: senki sem teheti meg, hogy ezt az iskolát, Dunaújváros kincsét megváltoztassa. És most harmincegy év után kiáltom hangosan: El a kezekkel a Móricztól!

Jankó Árpád a Móricz iskola nyugalmazott igazgatója, Dunaújváros Díszpolgára