Bába Mihályt, Bábamisit, ha úgy tetszik Bubut, egész Dunaújváros gyászolja, és érthetetlenül áll a halála előtt. (Csak a rend kedvéért: a közelmúltban közlekedési balesetet szenvedett, és kedden belehalt sérüléseibe, mindössze hatvanhat évesen.)

Bába Misi 1969-ben kezdett el birkózni a Dunaújvárosi Kohászban, egészen 1981-ig. Utána már gyúróskodott, igaz, még csak mellékállásban, 1986-ban lett a Kohász főállású munkatársa. Több szakosztálynál dolgozott, de végül a női kézilabda lett az első számú munkája, harminchat évet töltött a hölgyeknél. Most mi is szeretnénk róla méltóképpen megemlékezni, egykori dunaújvárosi sportolókat, sportvezetőket, edzőket kértünk fel arra, mondják el lapunknak, vagyis az olvasóinknak, miként emlékeznek a legendás gyúróra, sportmasszőrre.

Dr. Szabó József, a Dunaújvárosi Kohász, majd a Dunaferr SE korábbi elnöke: – nagyon nehéz megszólalni, sokkolt a hír. Csak szuperlatívuszokban tudok Bába Misiről beszélni. Egy pótolhatatlan ikon távozott Dunaújváros sportjából. Generációk mentek át kezei alatt, igazán a női kézilabdázók között teljesedett ki. Neki mindegy volt, hogy valaki világklasszis vagy egy cserejátékos, mindenki egyforma volt számára, mindenkinek segített.

Kovács Péter, a Dunaújvárosi Kohász olimpiai bronzérmes tornásza: – nagyon szerettem. Állandóan pozitív, mindig jókedvű volt. Mindenkihez volt egy jó szava. Benne volt minden csibészségben. Emlékszem, tizenöt éves voltam, és a birkózókkal egy csarnokban edzettünk. Az ugrás gyakorlatoknál át kellett futni a birkózók részén, és ő engem mindig elgáncsolt, de természetesen ez is szép emlék. Nemrég, amikor Sopronból hazalátogattam, találkoztam vele egy Béke városrészi parkolóban, negyedórát beszélgettünk. Nem tudom elhinni, hogy nincs többé.

Vadász Csaba, a Dunaújvárosi Kohász egykori válogatott birkózója, világ- és Európa-bajnoki ezüstérmes: – a világ legjobb embere volt, értem mindent megtett. Sokszor szaunáztunk együtt, segített a fogyasztásomban. Érthetetlen dolog, ami vele történt. Sírtam, amikor meghallottam a hírt. Nem tudok mit mondani, nincs szavam. A koronavírust lábon átvészelte, kórházba se került, egy ilyen szerencsétlenségnek pedig ez lett a vége.

Mátyás Gábor egykori birkózó, ma a DKSE ügyvezető elnöke: – gyerekkorom óta ismertem. Már akkor feltűnt az életvidámsága, a közvetlensége, a jó humora. Minden csütörtökön ő gyúrta a birkózókat, nagyon jó hangulat volt mindig. Amikor edző lettem, akkor is sokat segített nekem. Ami érdekes, amióta ismerem, semmit sem változott. Az én pályámat végigkísérte. Legutóbb akkor dolgoztunk együtt, amikor én lettem a női kézilabdacsapat ügyvezetője.

Rosta Miklós, a Dunaferr SE bajnok férfikézilabda-csapatának válogatott beállósa: – csak szép emlékeim vannak vele kapcsolatban, ő volt maga a Dunaferr Sportegyesület. Állok, és bambulok magam elé, érthetetlenül, nem tudom elhinni, ami szegény Misivel történt. A feladatunk, nekünk a sportban élőknek, hogy az olyan emberek, mint például Bába Misi emlékét tisztességgel megőrizzük.

Nyakacska Zsolt, a Dunaferr SE női kézilabda-szakosztályának, majd a DKKA korábbi ügyvezető igazgatója: – döbbenten fogadtam a hírt. Ismertem a baleset körülményeit, nagyon szorítottam Misi felépüléséért. Több mint húszéves barátság fűzött hozzá, 1999-ben együtt lehettünk részesei a legrangosabb európai kupát, a Bajnokok Ligáját megnyerő csapat sikerének. Igazi közösségi ember, közösséget teremtő ember volt, aki mindig megtalálta az utat a játékosok, a vezetők szívéhez. Misi részese volt a csapat aranykorának, és akkor is kitartott mellette, amikor nehéz helyzetben volt. Igazi mentora volt a csapatnak. Az egész kézilabda-társadalom szeretettel őrzi emlékét.

Somogyi András, a Dunaújvárosi Kohász, majd a Dunaferr SE egykori gyúrója: – közel harminc évet dolgoztunk együtt, én voltam az idősebb, ezért még a tanítványom is volt. Padlót fogtam, amikor meghallottam a hírt. Tíz éve nyugdíjas vagyok, de tartottuk a kapcsolatot. Sok minden összekötött minket. Nagyon sajnálom, nem ezt érdemelte.

Bódis Gábor, aki párhuzamos utat járt be Bába Misivel, hiszen ő a dunaújvárosi labdarúgást szolgálja negyven éve, általában technikai vezetőként: – nagyon jó barátom volt, nagyon jó ember volt, nagyon szerettem. Nem találok szavakat, teljesen magam alatt vagyok. Szíven ütött a halálhíre. Mindenkiért, mindent megtett.

Ferling Bernadett, a Dunaferr meghatározó kézilabdázója, aki 1995 és 2015 között volt a klub játékosa és 138-szor szerepelt a válogatottban közösségi oldalán búcsúzott: „elvesztettem, elvesztettem az egyik legjobb Barátomat... Aki mindig, mindenben mellettem állt. Aki mindig kiállt értem, elfogult volt velem. Tudta a bánataimat, a gyengeségeimet. Mert előtte nem volt titkom, mert sosem ítélkezett, csak szeretett. Tudta minden örömömet, átélte velem az összest. Együtt örültünk és együtt sírtunk, 26 éven át. Sokat tanultam tőle a sportról és a családról. Hogy mindig tudjam értékelni, ami épp van. Voltunk a csúcson és utaztunk kiesési „rangadóra” is együtt. Mert csak ez számított! A családja fantasztikus, ahogy az enyém is! Csak ők tudnak segíteni, hogy egyáltalán fel tudjam fogni, nincs többé... Gondolom, ott fent most is kipakolja a családi fotókat, a bögréket, a vízforralót, a kekszeket és a kávét. Belakja azt a helyet is, mint mindig mindenhol. Szerintem már kinyitotta a gyúrópadot és meséli kalandjait. Mi pedig mesélünk róla, hogy soha ne feledjük, valahogy feldolgozzuk, már most mennyire hiányzik.”

Imádta a munkáját és a világ legjobb embere volt, mindenkit felvidított

Radulovics Bojana, kétszer a világ legjobbjának választott kézilabdázó, a Dunaferr ikonikus játékosa: – felfoghatatlan, ami történt. Aznap volt a születésnapom, amikor Misi elhunyt. Napközben fogadtam a köszöntéseket, aztán másnap a szörnyű hírre ébredtem. Azt hittem, bíztam benne, meg fog gyógyulni, felfoghatatlan, mintha szíven szúrtak volna. Nagyon sok évet töltöttünk együtt, és állíthatom, nem tudok olyan embert, aki Misit ne szerette volna. Mindig jókedvű volt, bármi történt, ő felvidított. Rettentően sajnálom a családját, tudom, milyen szeretetben éltek a feleségével, a gyermekeivel, unokáival. Annyi mindent megnyert korábban, de élete meccsét elveszítette...

Kiss Szilárd legnagyobb sikereit a Dunaferr-rel érte el, és a magyar válogatottnál szakmai stábjának is tagja volt Bába Mihály: – nagyon megrázott a dolog, mindenki által szeretett egyéniség volt. Nemcsak a játékosok, edzők, vezetők, hanem a közönség által is. Kiválóan végezte azt a munkát, amit hivatásának tekintett, a klubnál és a válogatottnál. Jó kapcsolatban voltunk, mondhatom baráti viszony alakult ki közöttünk. Mindig csodáltam azt a fajta elszántságot, amivel feladatát végezte. Bármi történt, mindenkihez akadt kedves szava, leste azt, kin tud segíteni, akár csak egy biztatással, viccel. Tulajdonképpen az egész szakosztálynak az egyik kulcsa volt, összefogta a közösséget. Sajnos a búcsúztatásán személyesen nem lehetek ott, csak lélekben.

Zsiga Gyula a Dunaferr-rel 1999-ben BL-t nyert edző, a válogatott korábbi kapitánya, jelenleg a szövetség utánpótlás-nevelési igazgatója: – nagyon megérintett a tragédia, együttérzek a családjával a gyászban. Óriási hiánya lesz Dunaújvárosnak és a sportágnak is, ő jóban-rossz­ban kitartott szeretett csapata mellett. Misikével kimondottan jó volt a kapcsolatom, nagyon kedveltük, szerettük egymást. Igen érzelmes lelkületű emberként ismertem meg, bármi, ami a csapat körül történt, azt a szívén viselte. Nagyon szerette a lányokat, és ahogyan egy korábbi nyilatkozatában hallottam, igazat adok abban, egyfajta lelki „szemetesládája” volt a csapatnak. Akár az én általam előírt nehéz programból adódó fáradtság, egyéb lelki baja volt a lányoknak, mehettek hozzá, megnyugtatta őket, rávilágított a helyes útra, egyfajta bizton­ság­érzetet adott. Én is bármit kérhettem tőle, támogatta munkámat. Nagyon sok emlékezetes pillanat adatott meg, az első közös külföldi utunk alkalmával Cipruson fogadásból a hátamra vettem, elbírom-e. Megrogyott a térdem, de teljesítettem a kihívást. Vagy amikor a BL-siker után fogadtunk, hogy fürdünk a szökőkútban, persze ezt is beváltottuk. A sok sztori közül az egyik legjobb rögtön az első napomhoz fűződik. Megérkeztem Dunaújvárosba és azzal fogadott: „mester, szeretném odaadni a búcsúajándékodat. Nehogy később elfelejtsem!” Ebből is látszik, milyen életvidám ember volt, éppen ezért szörnyű, elkeserítő, hogy egy baleset vétlen résztvevőjeként veszítettük el.

Felejthetetlen dal

Ordítani tudnék, de nincs erőm. Csak könnyes emlékek, amik megmaradtak. Bába Misi tanítványom volt. Éneket tanítottam a 32-es (Ságvári) iskola tanítványainak. Mondogattam is sokszor a srácoknak: „Gyerekek, kamaszok vagytok, de pocsék lesz a hangotok, ha nem szoktok le a titkos bagózásról.” Pedig nagyban készültünk a nőnapi ünnepségre a műsorunkkal. Giardini olasz mester madrigálját tanultuk. (Éljen miden bájos, szép nő, Gondot űző kedves kincs…) Beugrik a daltanulás emlékezetembe, amely végén Misi kiválóan vitte a tenor szólamot. Már nyugdíjasok voltunk, amikor ő és én is büszkén énekeltünk két szólamban. Ezzel szinte minden kézilabdázó lánynak dicsekedtünk. A siker biztos volt. Mosoly és taps követte a lányok részéről a produkciót. Egy masszőr Giardinit énekel még ebben a korban is! Ez több sportembert meg is lepett.

Ez az életvidámság, jókedv jellemezte őt. És ez ragadós volt, bárkivel társalgott, ő mesélte a vicceket, a jópofa meséket, a daltanulásunk történetét. A munkája, a masszőrködés komoly feladatot jelentett. Emlékezetes, ahogy a sérült, szalagszakadást szenvedő játékost felkapta, és szaladt vele az öltözőbe. A kispadon együtt élt a játékkal. Voltak megjegyzései a bírói tévedéseket követően a mérkőzés után, ám ezek szakmai viták voltak, és nem tartottak sokáig. Mert mindig a saját csapatáért szurkolt. Misit a hazai kézilabdavilág ismerte és szerette. Bár szomorú volt, amikor a válogatott melletti munkáját be kellett fejeznie, de boldogan, szeretettel, nagy hozzáértéssel végezte tevékenységét a Kohász, a Dunaferr gyúrójaként. Halála nagy veszteséget jelent a magyar kézilabda számára.

Bajszos arca, mosolygós ábrázata felejthetetlen lesz számomra

Bajszos arca, mosolygós ábrázata felejthetetlen lesz számomra sok nagyszerű mérkőzés, a madrigál eléneklése után is. Már nem akarok ordítani. Ő volt a tenor, én pedig a bariton. Misi! Talán dúdolod a dalt? Egészen jól hangzana – veled együtt.

Jankó Árpád