Kokárda és vírus

A magyar történelem egyik legmeghatározóbb és legjelentősebb fordulata 1848. március 15-én vette kezdetét. Kitört a polgári demokratikus forradalom, megindult a nemzet harca a szabadságért és a függetlenségért. Talán a honfoglalás jelentősége ekkora, amikor is őseink hazát teremtettek itt a Kárpát-medencében, 1848–49 eredményeképpen pedig Magyarország elindult a polgárosodás útján.

Hiába a Habsburg-győzelem, e piciny nép harca útmutatásul szolgált a történelem folyamán a többi, bilincsét lerázni igyekvő népnek. A környező országok nemzeti öntudata is éppen a magyar szabadságharcból fakadt. Március 15-én egy szikra lobbant, amelyre egész Európa felfigyelt, és a szabadságharc bukása után az öreg kontinens élete már merőben más volt, mint azelőtt. A feudalizmus bástyái ledőltek, és polgári demokrácia vette kezdetét.

Akármi is történt 1848. március idusa után, forradalmi fellángolás, hadműveleti sikerek, Világos, Haynau és a ­Bach-korszak, az elkezdődött folyamat visszafordíthatatlanná vált. A jobbágyság megszűnt, és semmilyen reakció vissza nem hozhatta a XIX. századba a középkort.

A márciusi ifjak hittek eszméik tisztaságában és szentségében, és nekik lett igazuk, Petőfi, Jókai, Vasvári és a többi márciusi ifjú fellobbantotta a fáklyát, ezzel kezdetét vette egy sok megpróbáltatással járó harc, amely egységbe kovácsolta a nemzetet. Ezrek és ezrek álltak Kossuth zászlaja alá, nemesek, értelmiségiek és egyszerű parasztemberek. Mindenüket készek voltak feláldozni a haza oltárán. Március 15. szinte egyet jelent a kokárdával (szalagrózsa vagy szalagcsillag), amely egy színes szalagból készített, kör alakú, rózsadíszt szimbolizáló ruhadísz. A francia forradalom idején, 1789-ben tűnt fel. A magyar kokárdát a hagyomány szerint a pesti radikális ifjúság vezérei, Petőfi Sándor és Jókai Mór szerelmeiktől, Szendrey Júliától, illetve Laborfalvi Rózától kapták a forradalom estéjén. A franciától eltérően nem kalapra tűzték, hanem a kabát hajtókájára vagy mellrészére, a szív felőli oldalon. A piros-fehér-zöld kokárda a nemzeti függetlenedés eszméjét magukénak valló polgárok szimbólumává vált, és a szembejövő személyek számára azt volt hivatva látható módon közölni, hogy viselője a magyar forradalmi eszméket magáénak vallja.

Ezt viseljük ma is, minden, magát magyarnak való ember, függetlenül attól, hogy milyen a politikai nézete, hívő-e vagy ateista, büszkén tűzi ki a kokárdát. Így volt ez tavaly március 15-ig, amikor is életünket gyökeresen megváltoztatta egy veszélyes vírus, ezért elmaradtak a forradalommal kapcsolatos ünnepségek. Bíztunk abban, hogy ebben az évben már szabadon ünnepelhetünk, sajnos nem így lett, a járvány még erősebben tombol, naponta több mint száz honfitársunk életét követelve. Ismét a bezártság, a félelem vesz erőt a magyar embereken úgy, mint régen, amikor a megszállók szuronyai árnyékában éltek. Ma viszont a koronavírus járja át mindennapjainkat, de reményt adhatnak a védőoltások. Hinnünk, bíznunk kell, mint azt tették 1848-ban őseink is, erre tanít bennünket a forradalom, és itt jönnek vissza a márciusi ifjak, hogy Petőfi, Jókai és Vasvári töretlen hite útmutatást adjon a mai ember számára. Abból a mindent elsöprő tűzből kell erőt meríteni, és bízni, hinni kell, ahogyan azt ők akkor tették.

A magyarság erejére és összetartására van ma is szükség. A történelem folyamán kapott pofonok rámutattak arra, hogy mindig vereséget szenvedtünk, amikor széthúzó, nemzetromboló politikát folytattunk, a nemzeti egységünkben rejlett, s rejlik ma is az erőnk. A tét ma is nemzetünk fennmaradása, csak egy kicsit más formában.

Harcunkat talán Petőfi Sándor Élet vagy halál című versében fejezi ki a legjobban ezzel a néhány sorral:

„A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

Szétszórt hajával, véres homlokával

Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állnék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a legelhagyatottabb

Minden népek közt a föld kerekén.”

Bízom benne, hogy jövő március 15-én már csak egy ­rossz álom lesz a koronavírus, és ismét együtt emlékezhetünk az 1848–49-es forradalom hőseire, együtt koszorúzhatunk, kormánypártiak és ellenzékiek, keresztények, zsidók és ateisták, munkások, tanulók, rendvédelmi dolgozók és értelmiségiek, egyszóval mindenki, aki büszke történelmére és arra, hogy magyar!

Én egy ilyen sokszínű, de nemzeti érzésű Dunaújvárosban és Magyarországban hiszek!

Bízom benne, hogy az egy örök igaz Isten megtartja és megáldja magyar nemzetünket és magyar hazánkat!