Retró vasúti park létrehozásán fáradoznak több mint öt éve

Erről a szakmai és emberi elhivatottságról tanúskodik a rácalmási állomáson kialakított és az anyagi erőhöz mérten évről évre fejlesztett vasúttörténeti park minden egyes szeglete és járműve. Az ötletgazdával és a park legfőbb mentorával, Bodnár Sándorral beszélgettünk. Az ő városvédő elnöksége alatt kezdődött a rácalmási vasútállomás felújítása: közbenjárásának és az egyesületi tagok, támogatók rengeteg kétkezi munkája révén lett az egykor romos, növényzettel durván benőtt épületből szépen felújított, parkolóval ellátott, gyönyörűen parkosított, igényesen csinosított (és azóta is rendszeresen gondozott) vasúti megállóhely, amelyhez utat is építtetett tavaly az önkormányzat, kormányzati támogatással.

De nem emiatt ültünk le beszélgetni Bodnár Sándorral, hanem a vasúttörténeti park miatt. Felidéztük: már hat éve, 2015 szeptembere óta egy étkezőkocsi mutatja be, milyen volt a XX. század vasúti gasztrokultúrája. 2015 októberében pedig megérkezett a Púpos becenévre hallgató, M40.103 típusú, Ganz-­MÁVAG gyártmányú dízelmozdony is, ami ugyan már akkor is beindult egy gombnyomásra, dacára annak, hogy évekig Záhonyban, a roncstelepen volt kitéve mindennemű viszontagságnak, ám a legjobb indulattal sem lehetett jó állapotban lévőnek nevezni. A gép a Rác­almási Városvédő és Szépítő Egyesület, a MÁV, a Portolán Kft. együttműködésében került Rácalmásra, korhű festéssel és pályaszámmal.

Gyöngyösi László egykori fővonali mozdonyvezető szinte azonnal a gondjaiba vette, és elhivatott segítőtársaival közösen, másfél évi munkával rendbe hozta a mozdony Jandrassik-rendszerű motorját, a vezérlőállást, az üléseket, úgy, hogy akár rendszerbe és munkába is állíthatták volna a MÁV gőzmozdonyok utáni korszakának 1967-ben készült jeles vontatóját. Az elmúlt évek további nyomokat hagytak az egyébként sem fiatal járműveken, főleg a külsejükön, az állagmegóvásnak szánt festés mostanra lepergett, és – mivel a MÁV rajta tartja a szemét ezeken a régi járműveken, különösen az ikonikusnak számító mozdonyon – kérték a városvédőket, javítsanak valamit az állapotán.

– Az egyesület messzemenőkig nem tud annyit áldozni erre a célra, mint amennyibe egy ilyen mozdonynak, illetve vasúti kocsinak a tényleges felújítása kerülhet. Ezért megpróbáltuk felkutatni azokat, akik a rácalmásiakhoz hasonlóan elhivatottak, és hajlandóak a szabadidejükből áldozni a felújításra. Így leltünk vasútbarát segítőtársakra, Gyöngyösi László közbenjárásával Záhonyból, Budapestről, Székesfehérvárról, Várpalotáról és környékéről, Dunaújvárosból érkeztek aktív vagy nyugdíjas, jórészt mozdonyvezetők, akik szívügyüknek tekintik a Púpost, amely annak idején a csúcsnak számított szakmán belül, minden vas­utas nosztalgiával tekint rá. Mindannyian szerettük volna megmenteni, azt, hogy eredeti állapotának megfelelően, ugyanolyan színben pompázzon, mint egykor, amikor kijött a Ganz-MÁVAG gyárából – mondta el Bodnár Sándor.

– A MÁV annak idején úgy oldotta meg a műszer­utánpótlást, hogy a leselejtezett mozdonyokból kiszerelte a még használható részeket. A Púposból is kiszereltek nagyon sok műszert a záhonyi veszteglése idején. Ezek a műszerek pótolva lettek most Rác­almáson, mégpedig azoknak a mozdonyvezetőknek a jóvoltából, akik fűtőházakban dolgoznak, és az ország távoli részeiről is eljöttek segíteni. A mozdony és az étkező belső részeinél is nagyobb feladat a külső felület helyreállítása, ami tavaly augusztusban kezdődött, és novemberig tartott. Minden hétvégén dolgozott itt néhány ember, volt amikor nyolcan–tízen tevékenykedtünk a járműveken, sőt volt, hogy már csütörtökön elkezdődött a munka. Hálásak vagyunk, mert a Rácalmáson vendéglátással foglalkozók első szóra gondoskodtak a segítők ellátásáról, felváltva biztosították számukra a napi egyszeri meleg ételt minden hétvégére. Továbbá két család, Gyöngyösi Lászlóék és mi anyagilag is nagyon sokat vállaltunk, gondoskodtunk az itt-tartózkodókról – folytatta Bodnár Sándor. Hozzátéve:

– Molnár Csaba, az akkori záhonyi fűtőház vezetője sokat segített nekünk annak idején azzal, hogy úgymond futóképessé tették a mozdonyt, hogy Záhonyból el lehessen húzni a saját lábán. Az egyesületnek nem lett volna arra több százezer forintja, hogy onnan idefuvaroztassuk. Az akkor még létező Dunaferr Portolán Kft.-től kaptunk segítséget, valamint személyesen Kasza Zoltán (ISD Dunaferr) járult hozzá, hogy a vasműhöz érkező egyéb küldeményekre rácsatoltatták Zámolynál a Púposunkat, ami így került aztán ide a városba. Hasonlóképpen az étkezőkocsi is, azzal annyival egyszerűbb dolgunk volt, hogy közelebb volt, Dunakeszin várta az elbontási határozatot. Ám ezt megelőzte, hogy mi szinte örökbe fogadtuk. Ahhoz, hogy először az étkezőkocsi, majd a mozdony a helyére kerüljön, az akkori dunaújvárosi pályafenntartási főnöknek, Nagy Lajosnak is kellett a segítsége, mert a fővonalról erre az úgynevezett repülővágányra kerültek a járművek. A vasútállomás helyreállítása addigra befejeződött, adódott a kérdés: Hogyan tovább?

Szeretnék, ha kiállítások, kisebb rendezvények lennének az étkezőkocsiban

Megoldottuk az étkezőkocsi áram- és vízellátását, a konyhájában lehetővé tettük a melegítést, mosogatást, még hűtőkről is gondoskodtunk, mi több, klimatizáltuk is a kocsit. Arra gondoltunk ugyanis, hogy kisebb rendezvényeket lehetne tartani ott, hiszen negyvenkét embert le tudunk ültetni, kényelmesen vendégül tudunk látni. A mozdony helyreállítása is folyamatos volt, arról már beszéltem korábban.

A vasútállomás veszélyes üzem a vonatközlekedés miatt, ezért mostanáig csak gondolatban fogalmazódott meg Bodnár Sándor és vasútbarát társai fejében, hogy gyermek- és felnőttcsoportokat fogadhatnának, vasúttörténeti kiállítást rendezhetnének a szépen helyreállított étkezőkocsiban, a vasúti parkban.

– Elhatároztuk, hogy bekerítjük a parkot valamilyen formában, ami nem is lett volna nagy feladat, csakhogy korabeli, retró kerítést, anyagot kellett hozzá szereznünk. Kutatnunk elhagyott vasúti területek iránt, ahol ilyen kerítés­elemek még talán szállítható állapotban fellelhetők, ugyanis a MÁV raktáraiban ilyen kerítések már nem voltak. Végül amikor a pécsi vasútvonal felújítása elkezdődött, és az iváncsai állomást átépítették, ott volt olyan kerítés, amit önkénteseink segítségével, darus autóval kiszedtük – megmentettük az eldózerolástól. Ezeket a korabeli kerítéselemeket kisebb-nagyobb szünetekkel tavaly novemberre tudtuk felállítani, és a már említett, és időközben nyugdíjba vonult pályafenntartási főnöknek köszönhetően helyreállítani a kerítést, hogy lezárható legyen a terület. A végleges rendbetétel, festés viszont már áthúzódik most tavaszra. Bízom benne, hamarosan megvalósulhat az álmunk, hiszen a bekerített területen a jövőben már biztonságban tudhatjuk az ide látogató gyerekeket, felnőtteket. Annál is inkább, mert mi, városvédők már korábban felkészültünk csoportok fogadására, projektort vásároltunk, vetítésre is alkalmassá tettük az étkezőkocsit, tehát lassan minden adott a kisebb rendezvények megtartására, akár vasúttörténeti retró kiállítás megvalósítására is a rácalmási vasútállomáson, a vasúttörténeti parkban – hangsúlyozta Bodnár Sándor.