Taps nélkül

Azt pontosan nem tudom, hogy fenyőt díszítenek-e, de tény, hogy kénytelenek előrehozni a legszebb és legszentebb ünnepet. Nem tudnak mást tenni. A lányaik nem fognak majd hazajönni szentestére, jobban mondva nem akarnak hazajönni.

Mindkettő az egészségügyben dolgozik, egyikük rezidens, a másik gyógytornász, s jelentkeztek, hogy decembertől az egyik Covid-kórházba mennének dolgozni. Segíteni szeretnének másokon, de nem akarják, hogy – a legjobb szándékuk ellenére is – hazahozzák a szüleiknek a vírust. Érveiket a barátnőm és a férje elfogadta, így megállapodtak abban, hogy náluk most, novemberben lesz a karácsony.

Áldozathozatal. Tavasszal, amikor a járványnak csak a szele csapott meg bennünket, esténként kiálltunk tapsolni az erkélyre, mindeközben a lelkes felajánlók folyamatosan vitték az adományokat; az ételt, az italt, és amit csak gondoltak a kórházi dolgozóknak.

Most már szó sincs semmi ilyenről. Nem, nem a tapsolgatást hiányolom. Más se kellene, mint kint állni ebben a vírusos időben az erkélyeken vagy a nyitott ablakokban. Nem is azt hiányolom, hogy a kórház bejáratához helyezzünk le csomagokat az orvosoknak, nővéreknek. Bár ez is egy szép gesztus, de úgy gondolom, hogy számukra nem a kedvezményes és akciós ebédvásárlás a legfontosabb. Sokkal lényegesebb az, hogy éreztessük: tudjuk, milyen erőfeszítéseket tesznek, mit cselekednek barátainkért, ismerőseinkért, hozzátartozóinkért vagy esetleg majd értünk. S ehhez pontosan elegendő egy-egy köszönöm, hogy ha vizsgálatra várunk, türelmesek vagyunk, vagy betartjuk az őket és minket védő szabályokat.

Jó lenne, ha most is – mindannyian a magunk eszközeivel – kifejeznénk, hogy hálásak vagyunk az áldozathozatalukért. Mindenért… még az elmaradó karácsonyért is.

Vezető képünk illusztráció.