Beszélgetés Czeglédi Péter Pállal, Dunaújváros új református lelkészével

– A felmenőim között közvetlenül lelkész nem volt. A családfa a tizennyolcadik században kettévált, és az egyik részéből vált egy viszonylag híres debreceni teológiai professzor. Emberemlékezet óta az én családomban földművesek, parasztok voltak. Viszont az a szék, amiben ön ül, az a nagynéném széke, ő diakonissza volt, katolikus vidéken talán úgy értehetőbb, hogy református apáca.. Fiatal hajadonok úgy döntöttek, hogy innentől kezdve Jézust szolgálják, erre teszik fel az életüket. Ő is belépett a szervezetbe, amit anyaháznak hívtak, a második világháború előestéjén. Meg is kapta az egyenruháját, a háborúban hadiárvákat gondozott Debrecen környékén, majd Balatonfőkajáron. Az ötvenes években a rendházakat feloszlatták egytől egyig, és szélnek eresztették ezeket az embereket. Sok közülük férjhez ment, többen közülük lelkészfeleségek lettek, de volt egy viszonylag kicsiny mag, akik megtartották a fogadalmukat, és ilyen volt az én nagynéném. Egyébként nagyon szép nő volt fiatal korában is, de öregen is. Amikor nyugdíjba ment, hazaköltözött a szülőfalumba, épített egy házat a telkünkön. Ez akkor volt, amikor én születtem. Együtt nőttünk. A szüleim dolgoztak, de volt otthon olyan hatvan disznó, komoly gazdaság volt, tizenhárom hold földet műveltek. Engem a nagynéni nevelt fel. Én voltam tulajdonképpen az ő gyereke, szerintem bizonyos értelemben úgy tekintett rám, önmagát pedig Jézus menyasszonyának tartotta. Szerintem egy nagyon szép, teljes életet élő ember volt. Úgy éreztem, hogy én is egy ilyen teljes, békés, nyugodt, szeretetteljes, szép életet szeretnék élni. Feltettem a kérdést, hogy hogyan lehetne, és az ő életéből egyértelmű volt a válasz. Így lettem én lelkész.

– Számítógépet, kamerát, mikrofont, sőt kerékpárt látok a dolgozószobában. Másnak kell ma lenni egy lelkésznek?

– Szerintem nem. Szerintem a lelkészek nagy része mindig nagyon benne élt és mozgott a saját valóságában. Sok falusi lelkész maga is gazdálkodott, de tudjuk, hogy rájuk amolyan népművelőként tekintettek, akik korszerű mezőgazdasági ismereteket adtak át a falu lakóinak, élen jártak a gazdálkodásban, a városiak pedig különböző alkotóköröknek voltak a tagjai, írók kerültek ki közülük. Ez habitusfüggő is. Vannak nagyon zárkózott lelkészek, akik tényleg sztereotipikusan könyvvel a kezükben üldögélnek otthon, pipáznak, majd vasárnap felmennek a szószékre, és mondanak egy zseniális, keresztény teológiai szempontból rendben levő igehirdetést. De vannak, akik hétköznapi életet élnek, és ők is felmennek vasárnap a szószékre elmondani egy szintén rendben lévő igehirdetést.

– A doktori védésének témája a főpapi ruha vizsgálata volt. Most egy hétköznapi zakóban van. Milyen jelentősége van a ruhának?

– Nagyon érdekes a lelkészi palástnak a megítélése. Nekünk nincs hétköznapi liturgikus ruhánk. A katolikus testvéreknek van, sőt angolszász területen van a papi gallér, ami megkülönbözteti a lelkipásztort a többiektől. Nekünk csak vasárnapi liturgikus öltözetünk van, ez a palást. A református lelkész a jó ízlés keretein belül bármilyen ruhában lehet hétköznapokon, viszont az egyházi törvényünk azt írja elő, hogy az istentiszteleten palástban kell lennie, oda nem mehet be kockás zakóban. A doktorim egy alapvetően vallástörténeti tárgyú értekezés volt, konkrétan a palást funkciójával, meg a jelenkori életével nem foglalkozott. Végül mégis szántam pár oldalt a lelkészi palást jelenkori használatára és arra jutottam, hogy a liturgikus környezetben kell palástot viselni, viszont minden más esetben kérdéses a használata. A lelkész, amikor felveszi a palástot, megszűnik bizonyos értelemben indivíduumnak lenni. Az Isten a szószólói leszünk, akiken keresztül az Úr kommunikál. Ezt fejezi ki a palást.

– A teológián eléggé meghíztam az első évben, úgy voltam vele, hogy ez így nem mehet tovább. Viszonylag sok jó súlyban lévő lelkipásztor van, és azt gondolom, hogy a híveknek fontos az, hogy egy olyan embert lássanak a szószéken, akiről sugárzik az, hogy boldog és teljes életet él. Ehhez nyilván a testkép is hozzátartozik. Amikor ez az extremitásokba hajlik, akkor nyilván a hívek is elgondolkodnak. Amikor arról beszél a lelkész, hogy szeressem magamat, mint a felebarátomat, meg mint az Istent, és valójában a külsőm nem egy jó értelemben vett öngondoskodásról árulkodik, akkor azért az elgondolkodtató. Konditerembe jártam hat évet, de amikor megjött az első gyermekünk, akkor rájöttünk, hogy ez nem tartható. Akkor jött a futás, pár éve pedig a kerékpár.

– Nem is kis terhelésekkel. Hogy jut erre idő, energia?

– A lelkészi munka olyan értelemben könnyű, hogy az ember a saját maga főnöke, és ugyanez a nehézsége is. Én osztom be az időmet. Reggel hatkor van egy imaközösségünk hétköznap. Felkelek, felveszem az áhítatot, és még mindig csak nyolc óra van, és dolgoztam két órát a napból. A hitéleti alkalmak nagy része délután van, mert az emberek akkor érnek rá. Így a lelkészeknek marad egy viszonylag üres napközbeni időszaka, amikor hivatalba szoktak járni, intézik az ügyes, bajos dolgaikat, de befér ebbe a sport, a mozgás is.

– A művészetekben el tudott mélyülni?

– Szeretem a művészetet. Zenei tehetségem különösebben nincs, a versekhez érzékem megint csak nincs, viszont a prózát nagyon szeretem, és szeretek történetet mesélni és hallgatni egyaránt. Inkább a regény és a novella, ami meghatároz. Mostanában hangoskönyveket hallgatok, mert azt jól be lehet illeszteni a futás mellé. Nagy áldás az életemben, hogy a lelkészi munka, a szolgálat egyszerre hivatás, hobbi, kedves munka, meg valamilyen szinten művészet is. Ha objektíven nézzük, akkor ez egyfajta előadóművészet. Én ezeket a dolgokat nagyon szeretem. A nyáron voltak nálunk a Bartók kamaraszínház színészei, felolvasták az istentisztelet alapigéit. Velük beszélgettünk, és Őze Áron mesélte, hogy ők is ihletett állapotként élik meg a színpadon való létet. A lelkész ugyanúgy ihletett állapotként éli meg a szószéken való létet. Nagyon hasonló szerintem egy színész és egy lelkész élménye. Benne van a művészet, és ennek a szépsége.

– Erősen jelen van az online térben. Ehhez érteni kell a technikához is. Ez testidegen volt?

– Az átlag férfiak közé tartozom, akit érdekelnek ezek a kütyük, és örül, ha a birtokába kerülnek. Mindig igyekeztem, hogy egy olyan módot találjak, ami a legelérhetőbb az emberek számára. Kétezer-öt környékén kezdtünk blogot írni két barátommal. Az volt az egyik első keresztény napi ige magyarázó blog. Az a maga korában egy viszonylag progresszív dolog volt. Az első Youtube-ra feltöltött igemagyarázatom kétezer-tízben készült, tíz éve jelen van az életemben, hogy képpel szerepelek az interneten. Most a legújabb a podcast.

Az emberek a templomba az ige és a közösség miatt jönnek

– El lehet érni vele a hívőket? Van nézettsége?

– Igen. Érdekes, hogy azt gondolta az ember, mennyire progresszív egy Youtube-ra feltett igehirdetés, de ha megnézi a statisztikákat, azt látja, hogy az én hallgatóságom kilencven százaléka hatvan év feletti nő. Persze lehet, hogy leül a hatvanéves férj a feleségével együtt megnézni. Viszont amikor az első, bemutatkozó podcastet megcsináltuk a feleségemmel, ott a huszonöt-ötvenötös korosztály ötven százalék feletti volt több férfivel, mint nővel.

– Nem tartott attól, hogy a templomba már nem jönnek el?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Az emberek a templomba az ige és a közösség miatt jönnek. A közösség az nem én vagyok. Ők nem egy Czeglédi Péter Pál fanklub, akik összegyűlnek, hanem ők szeretik egymást, és egymásra kíváncsiak. Ez az, ami az ige mellett elhozza őket vasárnap.

– Amerikába hogy került?

– A debreceni teológiának van egy ösztöndíja, egy hosszú, kétéves, teljes finanszírozású program. Viszonylag ritkán adódik az ember életében ilyen. Erre meghívják az embert, az egyetem dönti el, ki menjen és képviselje őket. Én mondtam, hogy a barátnőm nélkül én ki nem megyek. Leleveleztem az amerikaiakkal, és kivihettem, akkor már a feleségemként. Két évig jártam metodista egyetemre, és kaptam egy teológiai mesterdiplomát is.

– Most viszont egy volt szocialista városba érkezett. Tudta, hova jön?

– Az ember, ha valahova eljön, próbál utánajárni a dolgoknak. Elolvastam pár, Dunaújvárosról szóló könyvet, munkát, cikket. Szimpatikus volt, hogy itt a klasszikus népegyházi vallásosság hiányzik. Nincsenek elvárások, elképzelések az egyházzal kapcsolatban. Nem fognak bejönni, hogy száz évvel ezelőtt itt így volt. Olyan értelemben hasonló az amerikai városokhoz, hogy egy nagy olvasztótégely. Itt nagyon sokféle ember összejött, és érdekes módon épp a kelet-magyarországi részről, ahonnan én jövök. Volt egy bácsi, aki azt mondta, hogy ő örül, hogy egy tisztességes parasztgyerek került ide. Ez egy ilyen érdekes város, hogy a falusi és az urbánus határán mozog sok esetben.

– Tíz hónap után már feltehető a kérdés, erre számított?

– Igen. Nekem pozitív az egész város is, jól érzem benne magam. Nekem tetszik, szép. Én nagyon szeretem a Sztálin-barokkot, meg a brutalista építészetet, a nagy monolit betonból kiöntött dolgokat. A Vasmű utat nagyon szeretem, a Bartók felé vezető kis utcákat, a felső Duna-partot. Látszik, hogy itt egy nyugaton is jegyzett, komoly építész, Weiner Tibor dolgozott, akire Le Corbusier is nagy hatással volt. A zöldterületek pedig a futás miatt tetszenek. Ami furcsa Kelet-Magyarországhoz képest, hogy kevés a kerékpárút.

– Dunaújváros egy óriási dolgot hozott az életébe, a két fia mellé egy lányt.

– Vártuk nagyon! Most is, igazából percek, napok kérdése. (Azóta világra jött egészségben Blanka Mária – szerk.) Ez egy örömteli dolog. Nem imádkoztunk azért, hogy lány legyen, csak azért, hogy legyen. Nagyon aktív a két fiam, abban reménykedünk, csendesebb lesz a kislány. Én örülök neki, hogy lány lett, elsősorban a feleségem miatt, meg így a nemek egyensúlya valamennyire kiegyenlítődik.

– Komoly változást hozott a hétköznapokba a járvány?

– Ha az ember törekszik rá, hogy fenntartsa a kapcsolatot, akkor ez egy viszonylag kis áldozattal jár. Ha ez a kapcsolat nem annyira fontos, akkor ezt a kis áldozatot hajlamos túldimenzionálni. Reggel hatkor fel tud kelni öt különböző helyen lévő ember, és tud imádkozni azért, hogy szűnjön meg a járvány. Nem húszéves technikai guruk, hanem középkorú hölgyek. Ha ők meg tudják ezt oldani, akkor bárki. Tegnap volt bibliaóránk, amin tizenegy ember vett részt online. Hosszú távon erre nem szabad berendezkedni, de a reggeli áhítatot nehezen tudom elképzelni, hogy fizikális térben tartsunk a huszonegyedik században. A faluban rendben volt, mikor mentek ki kapálni a szőlőbe ötkor, akkor útba esett. Most nem esik útba, de úgy tűnik, hogy arra a tíz, tizenöt percre az embereknek van idejük.

– Itt hosszú távra tervez?

– Igen, hosszú távra tervezek. Remélem, a gyülekezet is hosszú távra tervez velünk. Az, hogy meghívtak minket, ez önmagában egy óriási dolog volt, de eleve egy olyan települést kerestünk, ahol a gyermekeink élete hosszú távra biztosított. Dunaújváros kétségtelen előnye, hogy a kisfiam iskolájába, a Szabó Magdába két perc alatt érünk el autóval. Ez még Debrecenben is egy fél óra volt. Három gyereknél napi szinten órákat jelenthet.

– Konkrét tervekkel érkezett?

– Egy évet adtam magamnak, hogy ne nyúljak bele jelentősen a dolgokba, hanem csak szemléljem, mi történik. Persze volt, amin változtattam, volt, amit úgy hagytam. Mindig annyi a célom, hogy a lehető leghitelesebben, a lehető legközvetlenebbül hirdessem az igét, és ehhez a lehető legjobb eszközöket megtaláljam. Ez volt a cél Hajdúbagoson is, meg Washington DC-ben is, és ez Dunaújvárosban is.