Kisemberek lobogói

Apám sokat mesélt ´56-ról. Nem volt hős, nem volt harcos, még csak forradalmár sem. Egy egyszerű katona volt, aki végig élte a Petőfi laktanyában az orosz tankok támadását, és látta a bajtársait meghalni.

Arról beszélt, hogy esélyük sem volt védekezni. „A mi fegyvereink a leharcolt orosz fegyverek voltak, a legtöbb harckocsival már el se értünk a hadgyakorlatra, mert út közben lerobbantak. Esélytelenek voltunk, de megpróbáltunk védekezni.”

Mesélt arról, hogyan tudott kimenekülni a tűz alatt lévő laktanyából, hogyan próbált a városszéli kertek alatt elindulni Pentelére, s azt is, hogy Nagy Imre beszédét valamelyik hétvégi házból hallotta kiszűrődni, amelyben segítséget kért a magyar szabadság számára, mint tudjuk, mindhiába. Apám elmesélte azt is, hogy hogyan kéredzkedett fel egy teherautóra, ami elvitte egy darabig, hogyan adta át egy bakternak a fegyverét, s bizony nem volt rövid idő, amíg úttalan utakon katonaruhában bujkálva haza tudott menekülni Budapestről.

Amikor végre bekopogott a családjához, mintha kísértetet láttak volna. A családja virrasztott, s őt gyászolták, mert azt a hírt kapták, hogy az ostromban meghalt.

Apám nem volt hős, csak katona volt, magyar katona, aki esküt tett a hazájára, az otthonára, a családjára.

És ez az eskü egészen haláláig elkísérte. Még öregkorában is felmászott a házunk tetejére, hogy ki tudja tűzni nemzeti ünnepeinken a piros-fehér-zöld lobogót. Jelezve, hogy magyarnak lenni nemcsak ünnepi ruha, hanem hétköznapi viselet is. Olyan, amelyben a kisemberek, a nem hősök is járnak. Apám már nincs velünk, de a lobogója továbbra is érintetlenül megmarad: gyerekei, unokái szívében.

Vezető képünk illusztráció.