Felmérhetetlen a minket ért veszteség

A megemlékezés Stermeczki András evangélikus lelkész beszédével kezdődött, aki kiemelte, hogy a trianoni tragédiához az internacionalista nézeteket valló hazaárulók aljas aknamunkája is hozzájárult száz évvel ezelőtt. Mint mondta: felmérhetetlen veszteség érte a magyarságot ezzel a békeszerződéssel, és hatalmas dolog, hogy Isten megtartotta az elcsatolt területen élő magyarokat. Hangsúlyozta, hogy a világ ma is csak a saját dolgaival van elfoglalva, rajtunk, magyarokon kívül senki más nem érti és érzi igazán a Trianon okozta fájdalmat, amikor a Szent Korona alkotmányának nagy Magyarországát a hatalmasok meggyilkolták.

A történelmi tényeket boncolgató szavai után az egyházak helyi elöljáróinak közös áldása következett, majd megkondultak a harangok, és száz másodpercen keresztül szóltak egyébként város- és országszerte. Barta Endre alpolgármester hosszan idézett Wass Albert, Adjátok vissza a hegyeimet című művéből, majd kiemelte, Trianonnal nem fizikai szinten van dolgunk. Nem nagyszüleinknek, nem unokáinknak, hanem nekünk magunknak kell szembenézni ezzel a ténnyel, és erőt kell merítenünk a hitből, és meg kell vizsgálnunk személyes hozzáállásunkat, hogy mindent megtettünk-e a magyarok közösségért, annak újbóli felemelkedéséért.

A Himnusz eléneklése után a megemlékezés a templomkertben lévő Trianon Emlékműnél folytatódott. A Bartók színház művészei, Őze Áron, Jegercsik Csaba, Csadi Zoltán adták elő rövid műsorukat, majd az emlékezés koszorúinak és virágainak elhelyezése következett. Záró akkordként Stermeczki András mondott imát, majd az egybegyűltek közösen elénekelték a Székely Himnuszt.

Trianon

A magyar történelem egyik nagy tanulsága, hogy saját nemzeti történelmét, magának a magyar nemzetnek kell hogy írja, mert más néptől csak annyit lehet várni, amennyi annak saját nemzeti érdekeibe beleilleszthető. Élő példa erre a trianoni békeszerződés nemzetgyilkos rendelkezése, amikor is Magyarországot a történelem során szinte páratlanul megcsonkították, területének több mint a kétharmadát elvették, lakosságának pedig több mint felét elveszítette. Hogy megértsék, a trianoni fájó sebek mit okoztak az egyszerű határon túli magyar ember lelkében, elmesélek egy rövid történetet. Mint délvidéki származású ember, évekkel ezelőtt a szülőföldemen jártam, és felkerestem a volt osztályfőnökömet, a szigorú matematikatanáromat. Mindig egyenes derékkal járt, a kommunista időkben is kemény véleményeket fogalmazott meg, ezért mindenki nagyon tisztelte. Szerbek is és magyarok is. Kitűnő tanár és kitűnő ember volt. Szívélyesen fogadott és beszélgetésünk közben jött a postás, és egy csomagot adott át neki, benne a kék színű, úgynevezett magyar igazolvánnyal, amit akkor a határon túli magyarok igényelhettek. Tanárom hosszasan nézte az okmányt, megcsókolta a fedélen lévő Szent Koronát és elsírta magát. Zavarban voltam, mert a mindig komoly, kimért, néha rideg tanárom zokogott. Rám nézett, és könnyek között mondta: – Látod, végre nekem is van egy magyar okmányom, benne helyesen magyarul van leírva a nevem. Nekem ez a kép egyenlő Trianonnal, ha felhangzik ez a szó, mindig kedvenc tanárom jut eszembe, aki időközben már egy másik világban tanítja az égi tanulókat a matematika csínjára-bínjára. Ezért fontos, hogy igenis véssük tudatunkba ezeket a Trianonnal kapcsolatos eseményeket, és legalább mi, magyarok használjuk a Felvidék, Erdély, Délvidék, Kárpátalja kifejezéseket, amikor egy elcsatolt városról vagy területről van szó, mert ellenkező esetben fokozatosan a mi tudatunkba is beágyazódnak az idegen nevek, és ezzel egyre inkább elérik céljukat azok, akik akkor ezt a nemzetgyalázatot tudatosan elkövették. Bízom abban, hogy az országszerte folyó, Trianonról szóló megemlékezések, továbbá emlékművek és országzászlók felállításai erősíteni fogják a magyarság összetartó erejét, és azt a tudatot, hogy csakis magunkban bízhatunk, függetlenül attól, hogy milyen a politikai nézetünk, hovatartozásunk, vallásunk, korunk, társadalomban betöltött szerepünk.

Farkas Lajos