Ünnepek ünnepe: húsvét

Húsvét a keresztény egyházak tanítása szerint Jézus Krisztus feltámadásának és ezzel az emberiség megváltásának ünnepe is.

Az első niceai zsinat 325-ben határozott úgy, hogy az egyház tagjai a húsvétot ugyanazon a vasárnapon ünnepeljék, éspedig legyen a keresztény húsvét időpontja a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap. (A nyugati kereszténység húsvétvasárnapja legkorábban március 22-ére, legkésőbb április 25-re esik.) Maga a keresztény ünnep az ószövetségi pászka ünnepéből sarjadt, ennek az előképnek – a keresztény tanítás szerinti – beteljesedése Krisztus átmenetele a halálból a feltámadott életbe. A názáreti Jézust a zsidó húsvét előtt (valószínűleg 30. április 7-én) ítélte halálra Poncius Pilátus, nagypénteken keresztre feszítették, és vasárnap hajnalban, feltámadván a halálból, testi valójában megjelent a saját tanítványainak.

Húsvét ünnepét böjti időszak készíti elő, amely a hamvazószerdától nagyszombatig tartó, Jézus sivatagi böjtjének emlékére tartott negyvennapos időszak, s ennek lezárultával veszi kezdetét a húsvét. Az ünnep központi liturgiája a nagyszombat esti húsvét vigíliája. Az ünneplés tárgya a világosság győzelme a sötétség, az élet győzelme a bűn és halál fölött, ebben egybefonódik a kereszthalál és a feltámadás. A húsvét elnevezés a böjti időszak végére utal, ekkor lehet újra húst enni. A húsvétvasárnapi szertartás része a húsvéti ételek – bárányhús vagy sonka, kalács, tojás, bor – megáldása. Sokfelé szentelés után siettek haza, mert a néphit szerint, aki lemarad, még abban az évben meghal, aki elsőnek ér haza, első lesz az aratásban.

Húsvéthétfőhöz fűződnek a legismertebb népszokások, a locsolás és ennek jutalmául a festett tojás ajándékozása. A locsolkodás alapja a víz tisztító erejébe vetett hit, a tojás a belőle kikelő madárral Jézus újjászületését, a népi hiedelem szerint az életet, piros színe Jézus kiontott vérét jelképezi. A locsolkodó vers és a kölnivel való locsolkodás csak később terjedt el.

Vízbevetőhétfő, azaz húsvét másnapja (hétfő) már az emberi örömnek, főként a fiatalságnak volt az ünnepe. Erdélyben, a XIX. század végén a székely legények kötelességüknek tartották, hogy erre a napra virradóra kedvesük portájára szép fenyőágat tűzzenek. A ágakért, ha kellett, elmentek a falutól akár messzire is, és ha pénzért vagy kérlelésre nem adtak nekik, akkor bizony ellopták a dísznek valót. Két-három fenyőágat összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették. A legjobb táncosoknak, a vőfélyeknek volt a feladatuk húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, amelynek portáján fenyőágat találtak, bementek, és a lányokat derekasan megöntözték vízzel. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.

A locsolkodás hagyományának bibliai eredetet is tulajdonítanak. Eszerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat úgy igyekeztek lecsendesíteni, hogy lelocsolták őket. A lányokat a kúthoz, vályúhoz vitték, és egy vödör vízzel leöntötték. Ez a népszokás ma is tovább él.