Antal Lajos kisgyermekkora óta szerelmese a repülésnek

Antal Lajos tősgyökeres dunaújvárosiként nyolc éve dolgozik Münchenben. Az elején még családja is vele tartott, de felesége és kisebbik fia már itthon vannak. Az idősebb fiú is Münchenben tanult erasmusos diákként. Február végén fejezte be a tanulmányait, azóta itthon folytatja az egyetemet. Antal Lajos (r)égi szerelme a repülés, a légiközlekedés, nem véletlenül váltott közel egy évtizede.

– Két ok miatt mentem Münchenbe. Egyrészt amikor nehéz élethelyzetbe kerültem, akkor úgy gondoltam, hogy váltanom kell. Másrészt, gyerekkori szerelem volt a légiközlekedés, ezért úgy gondoltam, ha váltok, akkor Bajor­országban próbálok szerencsét. Budapesten elvégeztem egy rampás tiszti tanfolyamot, majd ezután jelentkeztem a müncheni a repülőtérre. Eleinte fizikai munkákat végeztem másfél-két évig, majd sikerült rampás tisztként elhelyezkednem. Magyarországon ez a tevékenység szakszolgálati engedély és nyelvvizsga-köteles, Németországban ezt betanított munkának tartják, általános iskolai végzettség és B kategóriás jogosítvány kell hozzá. Természetesen angolul és németül elfogadhatóan kell beszélni. Ezenkívül biztonsági vizsgát kell tenni, majd repülőtéri jogosítványszerző vizsga és egy DGR, azaz „veszélyes anyagok ismerete” vizsga is az elvárás része. Ezután kellő motiváció és kitartás, majd mehet az ember rampázni. Ezt a munkát ottani értelemben nagyon kevés fizetésért végezzük. Magyar mércével jól hangzik, hogy mennyit keresünk, de kint ez nem nagy összeg, hiszen a költségeink is jóval magasabbak. Az első év, amíg a családom nem jött ki, nagyon nehéz volt. Nem volt könnyű lakáshoz jutni, és egy megfelelő egzisztenciát kiépíteni. A skype világában tudtuk egymással tartani a kapcsolatot. Három hónapot kellett internetre várni, mert azon a helyen, ahol laktam, volt ugyan kiépített hálózat, de a csatlakozás lassú és nehézkes, a mo­bil­internet tér­ereje pedig gyenge volt. Ebben az időszakban csak a telefon maradt kapcsolattartásra, ami nagyon drága volt akkoriban.

– Mesélj, kérlek a repülésről, hiszen te, mint igazi tudósító lettél ismert a közösségi médiában. A világ szinte összes táján megfordultál.

– Ez egy régi szerelem volt. Apukám még a ’70-es években hivatalos kiküldetésre ment repülővel. Elmesélte, hogy milyen nagy élmény volt, majd kaptam tőle egy könyvet, ekkor hatéves lehettem. A városban talán emlékeznek még az első női vitorlázó repülő Eb-re 1979 nyaráról. Szorgalmasan jártam ki a reptérre, és akkor felvittek egy körre a város fölé. Ez egy meghatározó élmény volt. Majd később jött a makettezés, mindez a kétszobás lakásunkban. Anyukám nem volt boldog tőle, de azért eltűrte. A szüleim látva a szenvedélyemet, viszonylag korán a tudtomra adták, hogy nem lehetek pilóta. A makettezéssel egész tűrhető szintre jutottam, de abbamaradt, amikor megnősültem és megszülettek a gyerekeim. Ekkor jött a fotózás és a videózás. Amikor olcsón lehetett repülni, és volt rá módom, akkor utaztam. Érdekelt a repülés utasként is, de szerettem volna a kulisszák mögé is látni. Érdekelt, hogy milyen lehet belülről a reptéri élet. Pont akkor lettem rampás, mikor a Malév leállt. Ez egy nagy trauma volt itthon a légiközlekedésben. Nem volt esélyem ekkor, hogy Ferihegyre kerüljek, hiszen ekkor sok embert küldtek el, és a fizetések is lecsökkentek. 1995-ben nászúton Münchenben voltunk a feleségemmel. Ezért is jelentkeztem oda, hiszen közel van, nagy repülőtér, háromszor akkora utasforgalmat bonyolít, mint Budapest. Területre nem háromszor nagyobb, de a légiiparban a fő mércét az utasszám jelenti.

– A családod hogyan tudta követni a külföldi munkavállalásodat?

– A kiköltözésem után egy évvel a feleségem is utánam jött, és hat évig ott élt Németországban. A gyerekeim is kijöttek, a kisebb három évig, a nagyobb egy évig maradt kint. Ezután visszautazott Magyarországra és a szüleim szárnyai alatt érettségizett le, majd kezdte el az egyetemet. A kisebb fiamnál is úgy döntöttünk, hogy nagyobbak az esélyei, ha Magyarországon folytatja a tanulmányait. Amikor láttuk, hogy minden út haza vezet, akkor több lépcsőben indultunk haza. A nejem a zeneiskolában dolgozik szeptember óta, a nagyobbik fiam most fog visszajönni, én pedig nyáron. A szüleim idősek, mellettük akarok lenni.

– Édesapád ikonikus alakja a vasműnek, emlékszem rá, fiatal mérnökként sokat tanultam tőle emberségből is.

– Anyukám nyolcvannégy, apukám pedig nyolcvanhat éves, és idén nyáron lesznek hatvanéves házasok. Apukámnak nagyon nehéz gyerekkora volt, hatévesen elveszítette az édesapját. Székesfehérváron a gépipari technikumban érettségizett, 1953-ban került a városba, két év katonaság után technikusként dolgozott és levelezőn végezte az egyetemet. Az épülő Sztálinvárosba költözött, jó lehetőségnek tartotta szakmailag a gyár építését. Életében egyetlen munkahelye volt, szerette a főnökeit. Bezdek Karcsi bácsit gyakran emlegette, aki egy kiváló ember volt. A munkatársaival is mindig megtalálta a hangot. Soha nem hallottam tőle, hogy ez vagy az milyen rossz. Mint mérnökember mindig a megoldást kereste, és mindenkivel megtalálta a hangot. KRESZ-t is oktatott Tóth Laci bácsival néhány évig az MHSZ-nél.

– Hogyan fogadták a szüleid, hogy külföldre mész?

– Nehezen. Nagy terhet jelentett nekik a gyerekek iskoláztatása, emiatt nehéz is volt elmenni. Én mindig úgy voltam vele, ha eljön az ideje, mindenképpen hazajövök, és itthon leszek mellettük. Kizártnak tartottam, hogy magukra hagyjam őket. Szerencsésnek mondhatom magam, mert ezek az évek úgy teltek el, hogy őket is egészségben tudhattam, a gyermekeimnek pedig hasznukra vált a nyelvtudás megszerzése.

– Valamelyik fiadat megfertőzte a repülés?

– Mindkettőt érdekli a repülés. Az idősebb fiamat a villamosság miatt inkább a vasút érdekli, de a régi szovjet repülőgépek is tetszenek neki. Ha meglát egy Tupoljevet, akkor teljesen odavan. Feljár Budapestre a repülőgép-emlékparkba, és ott öreg szakikkal szokott beszélgetni, amik nagy élményt jelentenek neki. Van, aki lenézi a régi szovjet technikát, de az én véleményem szerint le a kalappal az orosz mérnökök előtt. Andrej Tupoljev a TU–2-es bombázót például börtönben tervezte. Az akkori orosz mérnökök sokkal rosszabb körülmények között alkottak maradandó technikát. Minden repülő eszköz és műszaki munka mögött komoly tudás és tapasztalat van, és aki ilyenben részt vesz, úgy gondolom, annak tisztelet jár.

– Sokan követték az életedet és szerették mindazt, amit bemutattál az elmúlt nyolc évben a világhálón. Most ezeket a történeteket könyv formában is megjelentettétek Pálinkás Istvánnal Reptéri történetek Münchenből címmel.

– A közösségi hálón van egy Repülésimádók csoport, amelynek több ezer tagja van. Ide szoktam írni a történeteimet. Főleg az emberi oldalát kívántam bemutatni a reptéri létezésnek. Igyekeztem oly módon írni, hogy ne ütközzön azokba a szabályokba, amelyeket a repülőtéren be kell tartanunk. Azt láttam, hogy volt igény ezekre a történetekre. Ezek után gondoltam azt, hogy összegyűjtöm az írásaimat, és nyomtatott formában is közreadom.

– Híres emberekkel is találkoztál.

– Nagy élmény volt, amikor 2013-ban a Benedek-féle magyar vízilabda-válogatottal összefutottam, éppen Barcelonából tértek haza a sikeresen megnyert világbajnokságról. Nagyon kedves és barátságos emberek. Aztán ott volt Josep Guardiola, a híres futball­edző, akit vagy nagyon szeretnek, vagy nem az emberek. Nekem szimpatikus volt, mert nagyon laza és kedves volt, jó volt vele beszélgetni. Autogramom is van tőle. Tavaly André Rieu-vel, a híres holland hegedűművésszel találkoztam, aki egy müncheni koncert után utazott tovább Belgiumba. Pár szót váltottunk, nagyon kedves volt. Fényképet adott magáról, amit alá is írt.

– Hol lehet megvásárolni majd a könyvet?

– Pálinkás Pista barátom intézi ezeket a dolgokat. Online lehet majd megvásárolni, 2900 forint lesz az ára. Ha valakit érdekel a téma, akkor forgassa, jó szívvel tudom a figyelmébe ajánlani.

A járvány mindent megváltoztatott

Az interjú készítése óta eltelt 2 hónap alatt kitört a koronavírus-járvány, ami sok mindent megváltoztatott: „Márciusban kivettem az idei összes szabadságomat, hogy előkészíthessem a nyári hazaköltözésemet. Három hetet terveztem otthon, de a határátlépések szigorítása miatt egy héttel korábban jöttem vissza Németországba. A koronavírus egyik legnagyobb vesztese a légiközlekedési ágazat, amit a saját bőrünkön tapasztalunk. Kihalt repülőterek, törölt járatok, leparkolt gépek sokasága és sok-sok munka nélkül maradt alkalmazott jellemzi ezt az időszakot. A leállás időszakában az alapfizetésünk hatvanhét százalékát kapjuk meg azzal, hogy alkalmanként behívhatnak minket a reptérre pár óra erejéig. Egy ilyen alkalom volt az orosz Volga Dnepr Airlines IL–76-os teherszállító gépének érkezése, amely arcvédő maszkokat hozott a Kínai Népköztársaságból Münchenbe.”