Csendben segíthetjük a gyász feldolgozását

Halottak napja körül az emlékezés gyakran újra feltépi a sebeket. Egykor rítusok – virrasztás, halotti tor, gyászév – segítették a hátra maradottakat gyászuk feldolgozásában, mára legtöbbünknek fogalma sincs, hogyan kell gyászolni és hogyan kell ebben másokat támogatni. Révész Renáta Liliána pszichológus, gyásztanácsadó fontos tanácsokat ad. – A leggyakoribb tévhit, hogy a gyász nem feldolgozható, hogy örökké fáj – mondja a pszichológus. Kutatások szerint a gyászfolyamat az első két évben jár a legintenzívebb fájdalommal, utána jelentősen csökken, bár sohasem múlik el teljesen, ez azonban csak akkor igaz, ha feldolgozzuk a veszteségünket. – A feldolgozás nem a másik elfelejtését jelenti, hanem azt, hogy megtanulunk örömmel emlékezni arra az időre, amikor együtt lehettünk.

Ha nem nézünk szembe a történtekkel, ha tagadjuk, elnyomjuk magunkban az érzéseket, akkor a feldolgozás elmarad, a felszín alatt dolgozik bennünk a gyász, és az életünkre, a jóllétünkre is hatással lesz. Sokan a gyász helyett megpróbálnak úgy tenni, mintha mi sem történt volna: tovább dolgoznak, élik a mindennapokat. Igaz, nagyon nehéz egyedül maradni a fájdalmunkkal, de a pszichológus szerint nem segít, ha azonnal visszatérünk a munkába. – Hagynunk kell magunknak időt a gyászra, megengedni, hogy fáj, hogy lehetőségünk legyen sírni – mutat rá a pszichológus. – Egy szerettünk elvesztése hatalmas trauma, hatalmas stressz. Ebben az állapotban képtelenek leszünk a megszokotthoz hasonlóan elvégezni a feladatainkat, ráadásul késleltetjük, nehezítjük a gyászfolyamatot is. Hiába tűnik tehát pillanatnyilag jó ötletnek az életbe menekülés, valójában csak ártunk vele magunknak. A gyászolóknak valóban nem könnyű segíteni, de azért lehet, feltéve, hogy jól segítünk. A kezdeti időszakban, amikor természetes, hogy a gyászoló depressziós, semmihez sincs kedve, ereje, az a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem tanácsokat adunk, hanem ott vagyunk mellette, elvisszük vásárolni, sétálni, elvégezzük helyette a házimunkát. Később a feldolgozási folyamatot is lehet segíteni, például olyképp, hogy elfogadjuk: neki nehéz, hogy sokszor, hosszan tépelődik, újra és újra megosztja velünk a gondolatait. Ilyenkor a türelmetlenség, az elvárás, hogy a másiknak már jobban kellene lennie, nem segít, inkább ront a helyzeten.

Ahogy nem segít az sem, ha hibáztatjuk, ha a bűntudatot erősítjük a másikban például annak felhánytorgatásával, mit tehetett volna még az elhunytért. A bűntudat megjelenése a gyászolóknál természetes jelenség, és bizonyos esetekben – például öngyilkosság vagy baleset után – nagyon intenzíven jelentkezhet. Ebben a szakaszban az az első lépés, hogy a gyászoló szembe tudjon nézni a halál tényével, amiben segítségére lehet minden, ami a mulandóságunk alapigazságáról szól. Jól jöhetnek olyan könyvek, színdarabok, fi lmek és mesék, amelyek nem a gyászban megélt szomorúságot, hanem a mulandóságot és az azzal való együtt élés lehetőségét mutatják be. Hiszen éppen ez a cél: túlélni a gyászt és tovább élni vele.