Karizmatikus ember, igazgató és újságíró

Jankó Árpád tősgyökeres pécsi család sarja, aki végül Dunaújvárosban lelt otthonra, itt alapított családot. Feleségével két gyermekük született Péter és Zita. Jankó Árpád, vagy ahogyan sokan szólítják, Árpi bácsi már a művészeti gimnáziumban is klarinétozni tanult. 1964-ben végzett a Pécsi Tanárképző Főiskolán magyar–orosz-ének szakon. A diploma megszerzése után a dunaújvárosi Ságvári Endre Általános Iskolában kezdett tanítani éneket, és már ott sikeresen vezette az iskola kórusát.

Elhivatottan tanított, és tanult ő maga is. 1975-ben lett a Móricz Zsigmond Általános Iskola igazgatója egészen nyugdíjba vonulásáig. A már addig is hírnevet szerzett ének-zenei általános iskolában megerősítette a hagyományokat, ötleteivel, kreatív személyiségével új lendületet adott az oktató-nevelő munkának. A kodályi elképzelés alapján olyan iskolát teremtett, amelyben az iskola tanítványai a közös éneklés által harmonikus, érzelmekben gazdag emberekké válnak. Kivételes kreativitásának köszönhetően fejlődésre ösztönzött mindenkit az intézményben. Nagy gondot fordított a tantestület továbbképzésére, kiváló kapcsolatot alakított ki a munkatársaival. Máig is élő nemzetközi kapcsolatokat épített ki.

Vezetése alatt vált a Móricz Zsigmond Általános Iskola a város és a városkörnyék kiemelkedően magas színvonalú oktatási intézményévé. Az iskola tanévzáró koncertjein a nyolcadikosok egy musical részleteivel búcsúznak az iskolától. Ezek színrevitelénél az igazgató bácsi is velük próbált, izgult és szerepelt is: volt tejes ember a Hegedűs a háztetőnben, színházi macska a Macskákban, Direktor a Légy jó mindhalálig darabban.

A Móricz évkönyvében így vallott: „… ennek az iskolának minden szép és nehéz pillanatát átéltem, szinte az egész pályám, az életem a Móriczé…”

1975-ben, a Dunaújvárosi Hírlap akkori főszerkesztője, Sasvári György keresett magyartanárt, aki a sportrovat kéziratait korrigálja, az oldalt gondozza. Egy közös barát révén került Jankó Árpád a Hírlap sportrovatához, és évtizedek óta ugyanolyan precizitással, hévvel műveli az újságírást, ahogyan aktív korában a pedagógusi pályát.

A film pereg tovább

S mi lesz ezután? – írta tizenöt évvel ezelőtt a Móricz Zsigmond Általános Iskola első fél évszázados történetét fel­ölelő évkönyv mintegy epilógusaként az intézmény akkori igazgatója, Jankó Árpád.

„Az előttünk álló éveket nem tudjuk átugorni, nem látunk a jövőbe. Ám ennek a szép történetnek folytatódni kell! Én, gondos mozigépész módjára megállítottam a vetítőt egy pillanatra, és megelevenednek előttünk ötven év kockái. Rövidesen valaki majd helyettem fűz új filmet a gépbe, s valamennyiünk gyönyörűségére pereghet tovább!” Ma már elmondhatjuk, szinte egész pályája, élete a Móriczé volt. A film pereg tovább, ez a történet a mai napig tart, amely most fontos részéhez érkezett.

Emeljünk hát kalapot egy köztiszteletben álló ember, a Tanár Úr, Dunaújváros legfrissebb díszpolgára előtt!

Talán megbocsát a kedves olvasó, ha egy hangos méltatás helyett, kicsit személyesre veszem a figurát. Érdekes, vagy talán rendhagyó módon többször is „találkoztunk” a nagybetűs életben. Először, amikor nyolcadikban általános iskolásként köszöntem el a Móricztól, ő akkor elsőéves igazgatóként kezdte meg több mint harminc évnyi vezetői pályafutását.

Hosszú ideig nem tudtunk egymásról, majd az 1990. októberi elhíresült taxis blokád ideje alatt találkoztunk újra. Épp egy egyetemi tankörtársam esküvőjére igyekeztem az ország keleti szegletébe. A főközlekedési utak lezárása miatt vonattal indultam útnak a főváros felé, többek között Jankó tanár úrral együtt a „fedélzeten”. Élmény volt vele találkozni, felidézni az eltelt éveket. Már ennek is közel három évtizede. Ám nem csak a leírtak miatt volt ez olyan emlékezetes számomra, ugyanis azon a hétvégén, azon a lagzin ismertem meg a feleségemet is.

Aztán jóval később a kisebbik lányom épp a Móriczba felvételizett, ahol a Tanár Úr kezei alatt kezdte meg iskolai éveit. Emlékszem, amikor a meghallgatásra mentünk, néhány kedves szóval, puszta jelenlétével nyugalmat árasztott, a kis nebulókból a legjobbat kihozva. Aztán ahogy nekem, úgy a legkisebb lányomnak is „csak” egy év jutott tőle. Milyen véletlen: neki az utolsó, lányomnak az első móriczos éveként. Emlékszem az akkori év végi iskolai gála zárójelenetére, az Operaház fantomjára. Az előadás címszereplője ő maga volt. A zene, a kiváló tenor, a fantom szerepe, a búcsúzó direktor személye, valami megfoghatatlan érzéssé állt össze bennem. Mondanom sem kell, a közönség szeretete, vastapsa szinte felrobbantotta a nézőteret, amikor megjelent a színpadon. Még ma is beleborzongok, ha felidézem.

Elhivatottsága, szeretete, munkabírása, önzetlensége példa kicsiknek, nagyoknak, mindannyiunknak. Korra, nemre, felekezetre és politikai elkötelezettségre való tekintet nélkül.

Aztán a sors mintegy hat évvel ezelőtt újra összehozott vele annál a napilapnál, amelynek ő már hosszú évtizedek óta stabil munkatársa volt. Így már kora főszerkesztői időszakomban megtapasztalhattam azt, hogy a Tanár Úr nemcsak a zenében profi, hanem nagyszerű ember, és a tollat is jól forgatja. És, hogy mennyire jól, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy három évvel ezelőtt a hírlapos kollégák belső szavazatai alapján a legjobb külsős újságírónak járó elismerést is besöpörhette.

Sportos nyelven szólva „ennek a csapatnak a leginkább foglalkoztatott játékosa..., alig kapott lehetőséget a pihenésre, szinte le sem cserélték…, nem lehet nélkülözni. Ez volt a szereposztás, amit ő zseniálisan megoldott…, továbbra is jellemző rá a kitartás, a becsület, a tisztesség, az elhivatottság.” Hát kérem, ezek a szavak tökéletesen igazak a Tanár Úrra. És e sorokat bizony nem más írta, mint ő maga, egy fiatal, tehetséges újvárosi kézilabdázó hölgyről. Mert ő őszintén tud örülni a másik, mások sikerének. Lassan már ezt is tanulnunk kell!

Kedves Tanár Úr, a díszpolgári cím jó helyre került. Sokunk szívét megdobogtatja ez. Tudom, hogy azért te is izgulsz ilyenkor, de csak azért, mert te jobban szeretsz adni, mint kapni.

Várkonyi Zsolt

Pécsett a PVSK ifjúsági csapatában futballozott, ám egy ponton döntenie kellett a labdarúgás és a hangszeres tanulás között, mert meggyőződése: amatőr szinten lehet focizni, de a tanári pályát csak élethivatásként lehet művelni.

Jankó Árpád az utóbbit választotta. Ám a pálya szélén is örökre játékos maradt. Saját bevallása szerint Kohász-hívő lett. Nem tudta szenvtelenül végignézni soha a dunaújvárosi csapatok mérkőzéseit. Nagyon sok sporteseményt átélt, voltak köztük gyötrelmes vereségek és boldogságra, ünneplésre okot adó győzelmek. Ma is rendszeresen jár a kézilabda- és futballmérkőzésekre, és ma is ugyanolyan lelkesen tudósít.

Szakmai tevékenységének elismeréseként számos kitüntetést adományoztak számára, így például 1996-ban a Dunaújvárosért díjat, 2000-ben a Dunaújváros Érdemes Pedagógusa elismerést, 2003-ban a dunaújvárosi önkormányzat Arany Toll díját vehette át, majd 2016-ban a kollégák szavazatai alapján a DH legjobb külsős újságírójának bizonyult.

Néked zeng ez a dal, szívünk téged ünnepel

A Dunaújváros MJV Közgyűlése által alapított Dunaújváros Díszpolgára kitüntető cím azon személyeknek adható, akik tevékenységükkel maradandó érdemeket szereztek, elősegítették a város értékeinek gyarapítását, öregbítették hírnevét. A több évtizeden keresztül végzett kimagasló pedagógiai tevékenysége, példaértékű szakmai életútja elismeréseként vehette át Jankó Árpád a városnak e legrangosabb díját. Néki zengett a móriczosok dala, tánca és verse tegnap.