A DH Egypercese

2019.01.17. 08:00

Ez disznóság

Ma arról – is – írtam, hogy milyen feltételei vannak a haszonállatok tartásának Dunaújvárosban. Erről nem esik sok szó, ugyanakkor borzasztóan foglalkoztat.

Tóth Alexandra

Fotó: pixabay

Én gyerekkoromban a nagyszüleimnél töltve a nyarakat minden egyes háziállatot, vagy ház körül fellelhető állatot a saját, személyes barátomnak tekintettem. Még a gilisztát is, olyannyira, hogy amikor apukám elvitt horgászni, nem voltam hajlandó felfűzni a síkos kis férget a horogra, mert nem volt szívem fájdalmat okozni neki.

Pedig az tényleg csak egy sárban tekergő giliszta volt, akkor el tudjuk képzelni, mit éreztem, amikor disznóvágáson kellett segédkeznem. Olyankor mindig beszaladtam mamámék házának a disznóóltól legtávolabb eső szobájába, befogtam a fülem, bebújtam egy szekrénybe, és magamban hümmögtem, hogy tényleg semmit ne halljak a turcsiorrú, és nagyapám jóvoltából végtelen szelíd disznó halálából. Csak akkor merészkedtem ki, amikor apa jött, hogy elmondja, elpusztult és nem szenvedett.

Nem is, mert papáék szeretettel nevelték, és a disznó nem tudta, hogy most meghalni megy ki az ólból, amíg keresztapám fejbe nem lőtte. Aztán évekig nem voltam disznóvágáson, most, 26 évesen hívtak meg ismerősök megint. Azt vettem észre, amíg a többiek viaskodnak az állattal kint, én az óltól legmeszebb eső szobában kucorgok hümmögve, befogott füllel, várva, hogy a párom bejöjjön és azt mondja, vége. Azt mondják, az ember hétévente változik. Hát, nem mindenben.

Vezető képünk illusztráció.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában