Egykori pékek újabb találkozója

2004-ben húzta le végképp a rolót az a gyár, amely 1951-től kezdve (fejlesztésekkel és kihelyezett üzemekkel persze) gyakorlatilag az egész járást ellátta kenyérrel, péksüteménnyel, zsemlemorzsával és ostyatermékekkel is. Ide, a dunaújvárosi gyárhoz tartozott még a pusztaszabolcsi, ercsi, adonyi, enyingi, cecei, sárbogárdi péküzem is. A Magyarországon szokásos termékek mellett gyártottak még savanyú, fekete rozskenyeret is, mégpedig a „hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok” számára – de nem az ő kivonulásuk hozta el annak a gyárnak a véget, amelyből mára szinte csak az utcanév maradt az egykori helyén.

Arról, hogy pontosan mi okozta a véget, sokáig lehetne vitatkozni – ám az teljesen egyértelmű, hogy aki valaha kenyérgyári dolgozó volt, akármilyen beosztásban, az ma is sajnálja, hogy megszűnt a gyár. Nem, nem a váltóműszak miatt, s nem is azért, mintha azóta nem lehetne máshol hasonlóképpen keményen dolgozni. Azért sajnálják, mert egészen kivételesen jó közösség jött ott össze!

Olyan, amelyik a kapuzárás után is szükségét látta annak, hogy összejöjjön: kezdetben egy baracsi magánházban, ahol az enni-innivalók mellett vers- és prózamondás, nóta is szórakoztatta őket...