Csak egy óra

„Mindenki siet, mindenki megy. Mindenki senkije mindenkinek” így kezdődik a Magashegyi Underground Metróhuzat című száma. Eddig számtalanszor meghallgattam a dalt, hiszen legkedvesebb hazai együttesemről, barátaimról van szó, de a mai történések után új értelmet nyert a dal első pár sora. Éppen munkába igyekeztem, amikor a távolban a járdán, egy idős nénire lettem figyelmes. Botjára támaszkodott, két vászontáskája előtte hevert, látszott hogy valami baj van. Miközben közeledtem felé, többen elhaladtak mellette, siettek, látszólag teljesen kizárták a külvilágot maguk körül, mentek a dolgukra.

Odaértem a néni mellé, aki rám nézett és megkért, hogy segítsek neki a lejtős részen lemenni, mert nehéz a csomagja és bottal tud csak közlekedni. Ahogy elindultunk láttam, hogy nem csak azon a rövid szakaszon kell segítenem, nem hagyhatom magára. Út közben minden padnál leült pihenni, Margit néni néha elsírta magát, hálálkodott, többször elmondta, hogy most biztos rabolja az időmet... Miután hazakísértem, segítettem neki kipakolni a vásárolt holmikat és folytattam utamat, azon gondolkoztam, hogy tényleg nagyon abba az irányba haladnak a dolgok, hogy a saját kis világunkban élünk, teszünk-veszünk, pedig egy kis odafigyeléssel, nem hogy raboljuk egymás idejét, hanem éppen ellenkezőleg, nem társas magányban, hanem együtt létezésben élünk. Csak egy órát szántam rá az időmből, hogy segítsek, erre buzdítok mindenkit!

Vezető képünk illusztráció.