A CIA minden lehetséges módon akadályozta az FBI nyomozását az ügyben

Egyszerű betörésnek indult, amelyet egy szemfüles biztonsági őr észlelt. Két év alatt viszont az amerikai politikai élet egyik legnagyobb botrányává dagadt. Nixonnak mennie kellett. Röviden így is összefoglalhatnánk a Watergate-botrányt. De mi is történt 1972. június 17-én a washingtoni Watergate épületben?

Ezen a napon egy washingtoni hotel, a Watergate épület egyik biztonsági őre betörés gyanúja miatt tett feljelentést a rendőrségen. A hatóság emberei öt embert tartóztattak le a helyszínen. A vád eleinte betörés volt, pontosabban az épületben található, Demokrata Párt által használt és Larry O’Brien pártelnök nevén bérelt irodákba történt illetéktelen behatolás, itt volt a Demokrata Párt választási központja. A hír kezdetben nem keltette fel az amerikai közvélemény figyelmét, ám két újságíró, Bob Woodward és Carl Bernstein, a The Washington Post publicistái leleplező cikksorozatot jelentettek meg a betörés körülményeiről, egy belső informátor, a „Mély Torok” segítségével. Megírták például, hogy az egyik letartóztatott, név szerint James McCord a CIA tagja volt, és kapcsolatban állt az elnök Újraválasztási Hivatalával (CREEP). Az újságírók arra is felhívták olvasóik figyelmét, hogy a betörők elegáns öltönyt viseltek, és letartóztatásuk után pár órával egy neves ügyvéd már közben is járt szabadon engedésükért. Ráadásul mindegyiküknek jó kapcsolatai voltak a Republikánus Párttal. Ami még fontos: a lefülelt néhány betörő nem elvinni, hanem otthagyni akart valamit: lehallgató berendezéseket.

Az elnök a botrány kirobbanása után minden erejével, a többi között a CIA segítségével igyekezett az ügyben folytatott FBI-nyomozást gátolni. Azt tudni kell, hogy az FBI ellenségesen viselkedett a Nixon-adminisztrációval szemben.

A sok kis piszkos trükk ellenére a nyomozás során nyilvánvalóvá vált, hogy a betörés mögött az elnök Újraválasztási Hivatala és John Mitchell szövetségi főügyész állt, illetve az adatok szerint magának Nixon elnöknek is tudomása volt az ügyről. Érdekes, hogy a Watergate-botrány nem befolyásolta a kampányt, így Nixon 1972 novemberében fölényes győzelmet aratott a választásokon.

Nixon azonban nem lélegezhetett fel, a kampány ugyan véget ért, de a nyomozás folytatódott. 1973 januárjában a washingtoni bíróság hétből öt vádlottat bűnösnek talált, ám mivel a szenátus gyanította, hogy a Watergate-komplexumban történt betörés mögött szélesebb körű politikai kémtevékenység állt, megszavazta az eljárás folytatását. 1973 márciusában James W. McCord levelet írt az ügyében ítélkező John J. Sirica bírónak, amelyben kijelentette, magas rangú politikusok nyomására tett vallomást, és hogy a per során többen is hamisan tanúskodtak. McCord ezután együttműködött az igazságszolgáltatással és elárulta, a betörés megszervezésében Jeb Stuart Magruder Fehér Ház-i alkalmazott, illetve John Dean, az elnök tanácsadója is részt vett.

Az egykori CIA-ügynök vallomása valóságos lavinát indított el, ugyanis a két új vádlott további neveket szállított a bíróságnak – köztük szerepelt John Mitchell tábornok, a CREEP korábbi vezetője, John Ehrlichman, Nixon tanácsadója, illetve Harry Robbins Haldeman, a Fehér Ház személyzeti főnöke is. A lavina tehát elsodorta azt az álcát, amit beosztottjai emeltek Nixon köré, ráadásul a politikus elvesztette legjobb „tisztjeit” a sakkjátszmában: április végén az elnök kirúgta Deant, Ehrlichman és Haldeman pedig önként távozott állásából.

1974-ben Richard Nixon politikai hatalma meggyengült, a szenátusban a támogatottságát elveszítette, egyre többen fordultak el tőle, és bár oroszlánként küzdött, végül kapitulálni kényszerült. Hogy elkerülje a vádemelés miatt történő fölmentést hivatalából, 1974. augusztus 9-én lemondott. A kormányzáshoz szükséges „kellően szilárd politikai alap” hiányára hivatkozva jelentette be távozásának okát. Tanácsadóit, Haldemant, Ehrlichmant és Mitchellt összeesküvés, az igazságszolgáltatás akadályozása és hamis vallomás vádjával 2,5 évtől 8 évig terjedő börtönbüntetésre ítélték. Utóda, Gerald Ford első hivatali intézkedése az volt, hogy amnesztiában részesítette elődjét, akit így soha nem vontak felelősségre a Watergate-ügyben játszott szerepe miatt.

A Watergate-botrány hosszú időre mocskolta be a Fehér Házat és a későbbi republikánus elnökök, például Reagan és a két Bush (apa-fia) csak nehezen tudták tisztára mosni az elnöki tekintélyt. Botrányok persze később is adódtak – ilyen volt például 1985-ben az Irángate (titkos fegyverszállítások Iránnak, amiből a nicaraguai ellenforradalmárokat pénzelték), aztán 1998-ban a demokrata Clinton elnök pikáns „kalandjából” keveredett botrány (Clinton viszonya Monica Lewinsky 25 éves gyakornokkal) és persze 2013-ban a Snowden-ügy (lehallgatási-botrány) – elmondható, hogy a Watergate-ügy máig Amerika történetének egyik legnagyobb botránya maradt.

Forrás: tortenelemcikkek.hu, mult-kor.hu, ng.hu, rubicon.hu

Ki is volt a „Mély Torok”?

Bob Woodward és Carl Berstein újságírókat a Fehér Ház egyik belső embere látta el információkkal a Watergate-ügyben. Egészen 2005-ig nem derült fény arra, ki volt a „Mély Torok” fedőnevű informátor, mivel az újságírók megfogadták, csak annak halála után nevezik meg forrásukat. Az FBI egykori második embere, W. Mark Felt volt a rejtélyes „Mély Torok”, akire korábban sokan gyanakodtak, köztük a CIA vezetői és Henry Kissinger egykori külügyminiszter is, bár korábban az ő neve is felmerült a gyanúsítottak között. Felt 2002-ig családja előtt is tagadott. 2005-ben azonban kilencvenegy évesen maga vallotta be, ő volt az informátor. Tehát több mint harminc évig sikerült titokban tartani a személyét.