A tűzoltó csak csapatban eredményes

2018.04.03. 12:00

Minden plusz kihívás egy újabb kaput nyit a világ felé – vallja Orosz Csaba György

Ha onnan közelítünk, hogy Az év tűzoltótisztje címmel a közelmúltban kitüntetett Orosz Csaba György alapszakmáját tekintve állategészségügyi technikus, akkor egy vargabetűkkel telített pályakép bontakozhatna ki előttünk, ám ha hozzátesszük, hogy hősünk már középiskolai évei alatt is egy izgő-mozgó típusú figurának számított, ráadásul korán beleszeretett az ejtőernyőzésbe, valamint maga kérvényezte mielőbbi kötelező honvédségi körének letöltését, akkor talán már nem is tűnik olyan távolinak a tűzoltó hivatás.

Szabó Szabolcs

– Bár sokaknak volt és van ellenérzése a kötelező sorkatonai szolgálattal kapcsolatban, nekem szép emlékeim vannak, sokat tanultam ott! Tapolcán voltam sorkatona, kétszeres kiváló katonaként szereltem le, országos alapítványi díjjal. Ez mind szép, de a tanult szakmámban nem igazán tudtam elhelyezkedni, nehéz is lett volna egy tipikusan agrárpályára állni egy újvárosi lakótelepről. A lépcsőházunkban azonban lakott egy kedves tűzoltó, akitől édesanyám megkérdezte: ennek a gyereknek nincs-e ott valami remek állás? Leendő kollégám pedig csak annyit válaszolt: jöjjön a tűzoltóságra, a többi között majd csak ellesz valahogy… A vicc az, hogy a testvérem – aki már szintén tűzoltó – gyerekkori álma volt, hogy lánglovag legyen. Bennem föl sem merült. Aztán anyai javallatra elmentem, gondoltam, kipróbálom.

Hát ennek most már huszonhárom éve – elevenítette fel a kezdeteket Orosz Csaba, aki a lánglovag-egyenruha felöltése után szorgosan végigjárta a ranglétrát (lásd keretes írásunkat – a szerk.), és 2012 áprilisától a dunaújvárosi hivatásos tűzoltó-parancsnokság parancsnokaként szolgál.

Két tűzoltó egy családban: Orosz Csaba (balra) és Orosz Tamás egy lakossági bemutatón

Huszonhárom év – gombócból is nehezen csúszik le ennyi! Mi tartotta meg Orosz Csabát közel két és fél évtizeden át a tűzoltó hivatás mellett?

– Tény, nem ide készültem, ám ahogy lenni szokott: beleszerettem. Ez egyaránt vonatkozik a közegre és a közösségre, valamint a munkával járó sokszínű és folyamatos kihívást nyújtó, nem kevés adrenalindózist nyújtó feladatokra. A munkabeosztás is megfelelő volt, így másodállást is tudtunk vállalni, és akkor még ott volt a korkedvezményes nyugdíj távoli beteljesülése. Döntőnek bizonyult a folyamatos tanulás lehetősége is. Rengeteg tanfolyamot, képzést elvégeztünk, ezáltal pedig kinyílt a világ. Ennek köszönhetően számos olyan plusztevékenységet tudtunk felvállalni és jó szívvel elvégezni, amely csak lazán kötődött a napi szolgálathoz. Közben azért oldódott a tűzoltóság és a civil szféra közötti elszigeteltség. Örömmel tölt el, hogy részese lehettem a tűzoltóság szemléletváltásának, a dunaújvárosi tűzoltólaktanya átalakulásának. Számtalan városi és térségi jótékonysági, közösségi kezdeményezéshez is csatlakoztunk, tehát egy nagyon inspiráló környezetben dolgozhatok – ezért is maradtam tűzoltó.

A lánglovagok élete azonban számos kritikus pillanatot, veszélyhelyzetet tartogat. Mennyire része a félelem a napi munkának?

– A veszélyekkel és a kockázatokkal tisztában kell lenni. Meg kell tanulni helyesen és jól dönteni, ám a félelem nem lehet a mindennapok része, hiszen az felőrölné az embert. De minden tűzoltó tudna jó pár olyan szituációt mondani, amikor összerezzent a szíve, megremegett a lába. Itt nem kell nagy dolgokra gondolni, lehet ez egy füsttel telített sötét panelpince, ahol fogy a levegő, és gyorsan ki kell jutni. Bárkit megviselhet egy súlyos közúti baleset, egy tragikus káresemény. Ezekre fel kell készülni és kezelni azokat. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy a tűzoltó csapatban dolgozik. Kicsit talán ki is lógunk a rendvédelmi rendszerből, mert itt nálunk kiemelkedően fontos a kohézió, a csapatmunka. A parancsnokságon van, aki jó sofőr, más remekül kezeli az eszközöket, megint más jól tűri a káresemények okozta stresszt, a mentális terhelést. Ám össze kell dolgozniuk, mert egyénenként elvesznének, nem tudnák teljesíteni az adott feladatot. Nálunk nem igazán támogatják a „Rambo típusú” hősködést – hiszen ez kiszámíthatatlanságot okoz, ráadásul nem is hatékony.

Az utóbbi öt-hat évben egyre látványosabb és eredmé­nyesebb közösségi szerepvállalás jellemezte a helyi tűzoltóságot. Ez egy tudatos építkezés eredménye, vagy egyik feladat hozta a másikat?

– Visszagondolva úgy látom, kevésbé volt ez egy tudatos építkezés, inkább folyamatosan rakódtak egymásra az újabb és újabb vállalások, ötletek, kezdeményezések. Ez azonban egy kétszárnyú ajtónak is bizonyult, hiszen amint mi kiléptünk a saját komfort­zónánkból és nyitottunk a helyi közösségek, a város felé, úgy találtak meg minket is mások. Szélesedett a kapcsolati hálónk. Ennek szép példája a laktanya felújítása, amelyet (a helyi gumigyár anyagi támogatása és a kollégák pluszmunkájával) ön­erőből és egy-két támogató segítségével sikerült megoldanunk. Miután megszé­pültünk, egyre több csoport érkezett hozzánk, nagyobb szerepet tudtunk vállalni a középiskolások számára előírt közösségi szolgálatban is, ebből fakadóan pedig erősödött a kapcsolatunk a város és a térség oktatási intézményeivel. Ha szolgálati feladataink engedik, előzetes bejelentkezés alapján fogadunk csoportokat. Mára összeállt egy jó másfél órás program, amely bemutatja a laktanyát, a tűzoltók mindennapjait, e hivatás helyi történetét. Ám ez csak egy szelete a szerteágazó közösségi szerepvállalásunknak.

Tagja vagy a magyar katasztrófavédelem egyik, nemzetközi színtéren is bevethető nehéz kutató-mentő egységének, a Hunornak is, amely számos országban is gyakorlatozott. E plusz kihívás miért fontos számodra?

– A diplomamunkámban az árvízi védekezés egyes kérdéseivel foglalkoztam, és már ott felmerült bennem, hogy egy speciális tűzoltó egység milyen hasznosan és hatékonyan tudna beavatkozni ilyen, vagy ehhez hasonló szituációkban. Mikor a BM meghirdette a Hunor toborzását, úgy éreztem, ez számos tekintetben passzol az én korábbi elképzeléseimhez. Példamutatásként is tekintek a Hunorra, hogy kollégáim lássák, a parancsnoki teendők mellett is vállalok plusztevékenységet, részt veszek egy újabb tanulási folyamatban, amely részben a nemzetközi színtéren zajlik. Az Alfa csapatnak vagyok az egységparancsnoka, és ez egészen mást követel meg tőlem, mint az itthoni napi rutin. A Hunorban senkit nem kell motiválni, nem kell bajlódni a bürokratikus kötelezőkkel, hanem az adott mentési, katasztrófaelhárítási feladatokat kell menedzselni. Fizikailag megterhelő, ám emberileg és szakmailag is feltöltődöm, ráadásul rengeteg új tapasztalat is ér a Hunornak köszönhetően.

A család hogyan viseli ezt a fajta hiperaktivitást?

– Szerintem beleszoktak már… Persze a feleségem és a lányaim, ha sokat távol vagyok, nem igazán szoktak örömükben tapsolni. Örök igazság, hogy a tűzoltó akkor indul el otthonról, amikor mások igyekeznek haza, azaz ha valami mentési helyzet adódik, ha baj van. Türelmesek velem, hiszen elfogadták a hivatásomat, és gyakran jelzik, hogy büszkék rám. Ez nagyon fontos visszaigazolás számomra, hiszen az ember a családja körében tud igazán kikapcsolódni, feltöltekezni, megpihenni. Az otthon számomra biztonságot is nyújt, ahol az ember visszahúzódva ápolgathatja a mindennapok során kapott sebeit is.

Aktív tagja voltál annak a szervezőcsapatnak, amely a három dunaújvárosi újraélesztési rekordteljesítést is felépítette és megszervezte. Amellett, hogy ezek nagyon fontos társadalmi üzenettel bírtak és ezreket mozgattak meg, milyen hosszabb távú eredményük lehet?

– Hiszem, hogy ezek valóban fontos és tartalmas rendezvények voltak, amelyek összehoztak közösségeket, és egy olyan könnyen elsajátítható eljárásra hívták fel a figyelmet, amely valóban életeket menthet. A közelmúltban kaptam egy üzenetet, hogy egy kedves kolléga azért él a mai napig, mert anno a feleségével eljött az első újra­élesztési rekordkísérletre, és a neje itt, tőlünk sajátította el az újraélesztés technikáját. A kollégának pár hete otthon megállt a szíve, a felesége pedig profi módon végrehajtotta az újraélesztést, így megmentve a férje életét. De volt olyan dunaújvárosi tűzoltó is, aki a szabadnapján mellék­állásban Velencén dolgozott, amikor valaki rosszul lett és cselekedni kellett. Ő is nálunk ismerkedett meg az újraélesztéssel. Sokszor hangoztatjuk, mert valóban így van: bármikor eljöhet a pillanat, amikor szükség lesz rá.

Számos díjat, elismerést kaptál az utóbbi évtizedekben. Miként tekintesz ezekre a visszajelzésekre?

– Szerintem a legtöbb ember számára fontos, hogy elismerjék azt a munkát, amelyet felelősségteljesen, becsülettel elvégzett. Bárcsak mindenki rendszeresen találkozna ilyen jellegű visszajelzéssel, mert ez növeli a vállalkozási kedvet, motivációt nyújt. Számomra a legfontosabb, hogy ezekből az elismerésekből tudok meríteni, ha kudarc ér, ha éppen gödörben vagyok. Itt számos dolgot említettünk, amit sikerült véghezvinni, ám azért akadt olyan próbálkozás, amely végül is elhalt, nem futotta be azt a pályát, amelyet én, vagy a csapat elképzeltünk. Az év tűzoltótisztje díjra úgy tekintek, mint egy olyan visszajelzésre, amely egyaránt figyelembe veszi a több mint húszéves szolgálati helytállást és az önkéntes, közösségi szerepvállalást is. Természetesen van ebben jó néhány aktuá­lis sikeres kezdeményezés is, ilyen például a két beteg kislány gyógyulását segíteni hivatott tűzoltónaptár, amely jó hírünket vitte az egész országban. Ezt a díjat én kaptam ugyan, de az összes dunaújvárosi tűzoltónak szól – a közösen végzett munka dicsérete.ű

Adódik a kérdés: hogyan tovább?

– Mint eddig: feladatról fel­adatra haladunk. E héten szerdán délután nyílik a Mentés története című, országos és egyben helytörténeti jellegű kiállítás az Intercisa Múzeumban, a vöröskereszt helyi szervezetének tagjaként ehhez is szervezünk különböző programokat, megyei kitekintésű egészségügyi versenyt középiskolás osztályok számára. Bízom benne, sokak számára remek és hasznos élményekkel. Szép hagyomány és egy nemes összefogás jelképe a városi közbiztonsági hónap, amelyre idén is nagyon készülnek a résztvevők. Tehát lesz munkánk bőven, de ez így is van rendjén!

A legendás lépcsőfutóverseny ötletgazdája, szervezője, Orosz Csaba teljes felszerelésben Fotók: ZsE/Dunaújvárosi Hírlap

Névjegy

Orosz Csaba György 1995-ben szerelt fel a hivatásos tűzoltóság állományába, tíz évig vonulós tűzoltóként dolgozott, szolgálatparancsnok-helyettes, majd szolgálatparancsnok lett. 2012 áprilisától a Dunaújváros Hivatásos Tűzoltó Parancsnokság parancsnoka.

Főbb kitüntetései:

2006: Véradó mozgalomért ezüst emlékérem; Belügyminiszteri jutalom

2013: Dunaújváros Közbiztonsá­gá­ért díj

2017: Vöröskeresztes tevékenységért kitüntetés bronz fokozata.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában