Az eltűnt lány

Mint csenevész fűszálakat kerülgető sebesült csiga, úgy ereszkedett alá szája szegletéből a gyér szakáll szőrszálai közé gördülő vércsepp. Alig fél órával korábban az Ember, a bőrkunyhó padlóján gubbasztó lány feje fölé hajolva szidta őt, időnként taszított rajta egyet, és a poros földre köpött. A kunyhó körül állók a szégyen hangján huhogtak, egyesek a hiénakutya kísérteties kacagását utánozták.

Lerágott fogainak sárga csonkjai közül zúdult kifelé az Ember átkozódása. Széles ívben lengő karjai között kimerevedett nyakán ült picike bogyó feje. Olyanokat mondott, hogy a Neander egy méltatlan lény, emberinek tűnő állat, állatinak tűnő embertelenség. Pusztán egy majom, talán még annyi sem. Lándzsával hadonászik, nem tud lőni, pattintja a követ, tüze van, de béna. Hidd el! – győzködte a lányt. Nem tud rendesen vadászni. Gyümölcsöt eszik, meg gyökereket, gumókat. Ha az sincs, akkor megeszi a másik Neandert. Bizony ám. Elkeseredetten rázta a lány vállát, csurgó nyállal üvöltötte, hogy a Neander megzabálja saját magát. Egy mesébe fogott az Ember, hogy egyszer régen az apjával bóklásztak, és találtak egy körtefát. Nagyon meleg volt, és a körték java része már lepotyogott a fa alá. Érdekes, messziről érezhető, bódítóan édeskés illat terjengett. Nem fáradtak fára mászással, a fűbe huppant puha gyümölcsöket felvették, és jól beettek belőlük. Kis pihenés után elindultak haza. Össze-vissza jártak, mint akiket fejbe vertek egy bottal. Nevettek mindenen. Láttak egy madarat, nevettek, láttak egy lepkét, nevettek, láttak egy medvét, nevettek, aztán szaladtak fejvesztve, de nevettek. Nem találtak haza, az éjjelt egy barlangba húzódva töltötték. Tüzet raktak, énekeltek és táncoltak. Megfogtak egy-egy égő fát és nagyokat kurjongatva hadonásztak. Látták, hogy a leégett fa feketére színezte a kezüket, így elkezdtek vele a barlang falára karcolgatni. Apja rajzolt egy madárfejű embert, az Ember rajzolt egy medvét lepkeszárnyakkal. Azóta is minden nyáron felkeresi a csodálatos körtefát, ami segít neki kapcsolatba lépni a jó szellemekkel, hogy jó vezető lehessen. A Neander eszi a gyümölcsöt, az Ember használja. Nagy különbség – magyarázta a lány fülét csavargatva. Érdemes megnézni a Neander fejét. Minden nagyfejű állat buta. Ember nem tud Neandernek utódot nemzeni. A kis Neander nagy feje nem fér ki. Ez bizonyosság. Ha jön az éhínség, kit akarnak majd megenni először?

A Neander eszi a gyümölcsöt, az Ember használja – nagy különbség

Ki fog téged megvédeni? – kérdezte az Ember, és abban a pillanatban lélegzete elakadt, arca szürkéssé vált, ajkán finom, kocsonyás remegés rohant át.

A hátába hatoló nyílvessző hegye befurakodott egészen a tüdőlebenyig. A testébe vájt járat szelepként nyitott utat a benne lakozó szellemeknek, sorban távozott a harag, a düh, a félelem szelleme, utoljára az öntudat szelleme is elhagyta őt, hogy az örökké lesben álló legmindenhatóbb szellem, a nemlét végre belé hatolhasson.

A hiénakutyák elhallgattak, a holdfénybe fagyott csend jeges burkát farkasok vonyítása törte szét. A lány kezéből lassan kicsúszott az Ember bogyó feje. A kunyhó szűk bejáratát takaró hatalmas test mellett a földre zuhant egy íj. A lány felállt, a Neander nedves szemébe nézett, de tekintetét elhúzta a szája szegletéből gyér szakállának szőrszálai közé gördülő vércsepp látványa. Kisétált a kunyhóból a Neander testén át, és eltűnt az égig érő fák sűrűjében. Nem látták őt soha többé.