A felnőtt gyermekét gyászolja az anya

„…a zenében […] a szavakat hangokra, dallamvonalakra, akkordokra cserélhetjük.”

A regény címe egy zenei szerkesztésmódra utal: egy szólamra egy ellenszólam válaszol. A hangjegypárok egymástól távolodva, majd ismét közeledve mutatják be az alaptéma más-más változatát. Az elválás és közeledés vissza-visszatérő motívumát láthatjuk a regényben is, talán a legszorosabb emberi kötelékben, anya és lánya kapcsolatában.

A felnőtt gyermekét gyászoló anya Johann Sebastian ­Bach zenéjének segítségével próbálja feldolgozni veszteségét. A Goldberg-variációk újratanulása során újabb és újabb emlék bukkan fel a múltból: az első táncórán át, amikor az önállóan cselekvő, független embert látja gyermekében, egészen a huszonéves lányig, aki otthagyja a családi fészket, és önálló életet kezd élni.

A tragédiára nem készül az ember, hanem elszenvedi

A hármashangzatok, kvint­ugrások és akkordfekvések világába csöppenve ne ijedjenek meg a laikus olvasók: a főszereplő variáció-értelmezéseinek segítségével maguk is átérezhetik a zenetanulás nehézségét és szépségét, hogy miként és milyen sokféleképpen lehetséges a kották alapján érzelmeket kifejezni egy szavak nélküli világban. Így ha módunkban áll, érdemes az adott variációt meghallgatni akár több előadó tolmácsolásában is.

„A színészek – akik valószínűleg tudják – azt mondják, a bohózat nehezebb, mint a tragédia. Alaposan fel kell készülnie, ha ezt a művet kezdi tanulni. A tragédiára nem készül az ember, hanem elszenvedi. Pedig milyen boldog volt az első tanulási időszak során! De miféle tragikum rejlett egy fiatal, kétgyermekes anya világképében? Talán az élmény hevületében volt a tragikum. Az öntudatos, lelkiismeretes anyaság érzése felemésztette. Elveszett benne, vagy inkább az anyaság költözött belé, és semmi más nem létezett azon kívül; betöltötte egészen az ujja hegyéig, amelyekkel a variációkat játszotta a gyerekeinek. A tragédia nem hagyott teret az elmélkedésnek, és korlátozta a dolgok átlátásához szükséges távolságot. A tragédia hulláma magával sodorja az embert, mint a lávaömlés vagy a szélforgatag. A komédiához viszont megfigyelőállásba helyezkedünk. Nézelődünk, összehasonlítunk, ügyelünk a pontos időzítésre. Ezúttal így kell történnie.”