Molnár, gyere ki!

Székesfehérvár Molnár! Gyere ki! – a felszólítás november 7-én, a tanév első ünnepnapján hangzott el. Elsős, vékony, szőke gyerek voltam, gyakran folyt az orrom. Az iskola igazgatója szólított fel. Meglepett, hogy egyáltalán tudja a nevem. 

Az U alakú iskola udvarán várakoztunk. Ahol álltunk, a bal oldalon a 600 fiút, a jobb oldalon a 600 lányt befogadó iskola épülete ölelt körül bennünket. Középen a tornaterem. Ez elé állították fel a dobogót, ahonnan az igazgató maga mellé parancsolt. Igyekezz már – dörgött le a recsegő mikrofonon. Igyekeztem, de az én osztályom messze volt a pódiumtól, és útközben néhányan még megpróbáltak el is gáncsolni. Ebben nem volt semmi rosszindulat, csak játékosság. Amikor az igazgató mellé értem, elnémult az 1200 diák. A hatás kedvéért az igazgató még várt, mielőtt rám bökve megszólalt: Így néz ki az osztályellenség! – mondta. Az eddig közömbös, unott arcok értetlenséggel, majd gyűlölettel teltek meg. Én csak a felét ismertem a számomra új kifejezésnek. Osztályt is és az ellenség szót is értettem, de nem tudtam mi az „osztályellenség”. Szerintem a többi diák közül is csak a felsősök sejthették, az mi lehet, de azt mindenki érezte, hogy valami elítélendő. Ahogy tekintetemmel végigpásztáztam az iskolaudvart, váratlan érzés töltött el. Megértettem, hogy én ebben az országban, amíg olyanok a vezetők, mint ez az igazgató, akik a szó szoros értelmében élet-halál urai, én mindig idegen, kívülálló leszek. Hordd el magad – zavart le a színpadról. Ahogy visszafelé, az osztályom felé poroszkáltam, sokan leköptek. Ebben viszont már nem volt semmi játékosság, csak rosszindulat. 

Nem a bejelentésen nevettem, hanem mert Laci csiklandozott

Ez, 1953. november 7-én váratlanul ért, pedig már voltak előjelek, az óvodában, ahova az iskola előtt jártam. Mielőtt a kommunisták államosították, egy arisztokrata család elegáns villája volt, sziklákból épített díszkerttel. A kert közepén L alakú, szintén sziklákból kialakított medence díszlett. Meleg napokon már reggel elkezdték megtölteni vízzel, és az felmelegedett a délelőtt folyamán. Addig a gyerekek a kertben játszottak. Még kora dél­előtt volt, a medencébe éppen elkezdték beengedni a vizet. Mi páran fogócskáztunk és a medence körül szaladgáltunk. Az egyik kanyarban valaki elgáncsolt, és én fejjel előre zuhantam a medencébe, az egyik sziklára. A koponyám betört, a homlokomon felszakadt a bőr. Amikor megpróbáltam felállni, a fejemből spriccelt a vér. A lepedővel felém rohanó óvónő elájult. A kórházban, miközben összevarrtak, diftéria elleni oltást is adtak. Lelkemre kötötték, hogy öt évig nem szabad újabb diftéria elleni oltást kapnom. Hosszú ideig hatalmas turbánt viseltem, és nem járhattam óvodába. Amikor visszatértem, aznap adták be a diftéria elleni kötelező oltást. A turbán még mindig rajtam volt, amikor magyaráztam az orvosnak, hogy nekem ezt nem szabad kapnom, mert a kórházban már kaptam. Az elvtárs adja csak be neki, az apja ügyvéd – parancsolt az igazgatónő az orvosra. Így másodszor is megkaptam az oltást. Délutánra már olyan magas lázam lett, hogy hallucináltam. Ismét mentővel vittek a kórházba, és nem járhattam hetekig óvodába. 

Otthon szüleim soha nem tettek semmilyen politikai megjegyzést előttem. De mit is érthetett volna egy négyéves gyerek a politikából, kivéve, hogy mindenki félt. Időnként belátogatott az óvodába az igazgatónő férje. Ávós tiszt volt, mindig Pobedával, részegen érkezett, és a fiatal óvónők közül választott ki valakit, hogy azt bevigye a rend­őrségre „kihallgatásra”. Ezt senki nem merte megtagadni, de az igazgatónő megbosszulta a „kihallgatotton” férje érdeklődését, mert vagy kirúgta az óvónőt, vagy visszaminősítette takarítónőnek, és leszállította a fizetését. Az óvoda első embere nagyon félt férjétől, aki gyakran kékre-zöldre verte. Ezen a délutánon az igazgatónő elmondta férjének, hogy én nevettem, amikor ő bejelentette Sztálin halálát. Így délután nem engedtek haza, várták, hogy apám bejöjjön értem. Attól kezdve az óvoda igazgatónője minden alkalmat megragadott, hogy elmondja, apám politikai elítéltek védőügyvédje. 

Amikor iskolás lettem, ezt leadta az iskola igazgatójának is. Az iskola első osztályában, az év elején bejelentették, hogy mindenki kisdobos lesz. Amikor a névsorban hozzám értek, én elmondtam, hogy édesapám Kodály Zoltán tanítványa volt, és én is zongorázom. Egyszerre két hangszeren: dobon is és zongorán is nem tudnék játszani, így sajnos nem lehetek kisdobos. Tény, hogy ez nem javította népszerűségemet az igazgatónál. Még kevésbé, amikor kihirdették, hogy az iskola kisdobos és úttörő tanulói ingyen nézhetik meg a Potemkin Cirkáló című monumentális, szovjet filmalkotást. Mondtam, hogy sajnos én nem mehetek, mert sem kisdobos, sem úttörő nem vagyok. Az igazgató berendelt az irodájába, és beharangozta, hogy az ország egyetlen középiskolájába sem fognak felvenni, mindenhonnan ki leszek tiltva, hiszen osztályellenség vagyok. Ez nem nagyon aggasztott, mert elsős koromban még messze volt a középiskola, és anyukámmal már beszéltünk a bencésekkel, ahova viszont felvettek. 

Mi okozhatta gyerekkoromban a tanulmányi intézményekben velem szembeni ellenszelet? Sztálin halála! Az óvodában ebéd után le kellett feküdnünk délutáni alvásra. Lódi Laci a mellettem lévő ágyból csiklandozta a talpamat, és így kacagni kezdtem. Az óvoda igazgatónője ekkor lépett a terembe, és jelentette be, hogy Sztálin meghalt. Én nem tudtam abbahagyni a nevetést. Természetesen nem a bejelentésen nevettem, hanem mert Laci csiklandozott. Az igazgatónő ezt soha nem tudta nekem megbocsájtani. Mi történt volna, ha Laci nem csiklandoz, hanem megcsíp? Ha én nem nevetek, hanem sírni kezdek? Gyakran visszacseng, ahogy az igazgató november 7-én utamra indított. Így néz ki az osztályellenség! – mondta. Ekkor nyílt ki előttem a világ, tudtam, hogy mindenütt otthon lehetek, csak itt nem. Bár a szót akkor még nem ismertem, de ekkor lettem osztályellenségből világpolgár, kozmopolita.