Az osztrák és magyar csapatok két támadást is visszavertek

Történelem – A napóleoni háború egyetlen csatája, amely az akkori Magyar Királyság területén lezajlott 1809. június 14-én a győri, vagy pontosabban a kis megyeri csata volt, ahol is I. Napóleon császár francia csapatai visszavonulásra kényszerítették a rosszul irányított magyar nemesi felkelők (inszurgensek) csapatait. A franciák fölényben voltak, mint létszám, de minőség és vezetésbeli tekintetben is, azonban a vereséghez nagyban hozzájárultak a Habsburg sereg vezetőinek sorozatos tévedései. Napóleon eredeti terveiben Magyarország nem játszott komoly szerepet, a francia császár ugyanis nem szerette volna teljesen meggyengíteni Ausztriát, mert azt tervezte, hogy Bécs egy ellensúlyt képezzen I. Sándor orosz cár birodalmával szemben. A nagy Bonaparte akkor gondolta meg magát, miután a francia sereg spanyolországi lekötöttségét kihasználva, az Osztrák Császárság hadat üzent Franciaországnak, de a kezdeti osztrák sikerek ellenére, Napóleon megfordította a hadi helyzetet. Május 13-án bevonult az elfoglalt Bécsbe, majd úgy döntött, hogy átrajzolja Közép-Európa térképét, a schönbrunni kastélyban (barokk stílusú császári rezidencia Bécsben, ez ma Ausztria egyik legismertebb műemléke és turisztikai látványossága) kiáltványt szövegeztetett meg, amelyben a Habsburgoktól való elszakadásra és egy nemzeti király választására szólította fel a magyar nemességet.

A magyar nemesség azonban elutasító volt

Miután a franciák megszállták Bécset, és az ott-tartózkodó magyar értelmiségiek közül a manifesztumot Batsányi János fordította le magyar nyelvre, majd elküldte számos magyarországi vármegyébe, de Napóleon felhívása nem lett népszerű a nemesség körében. A magyar rendek szeme előtt elsősorban a lengyelországi példa szerepelt, amikor is a lengyelek hasonló ígéretet kaptak a francia uralkodótól, ennek ellenére az országot kifosztották, a férfilakosság döntő többségét elvitték katonának, az adókat pedig az egekig emelték. Ezenkívül Napóleon birodalmát több súlyos csapás is érte, továbbá Bonapartét a pápa is kiátkozta, így a magyar nemesség jobbnak látta, ha a Habsburgok mellett teszik le voksukat, mert Bécs legalább tiszteletben tartotta jogaikat. Napóleon nem számolt azzal, hogy a magyar arisztokrácia előjogainak szem előtt tartása végett alapjában véve Habsburg-párti volt, kiáltványa viszont éppen ezt az elit osztályt célozta meg, a napóleoni ideákkal esetleg rokonszenvező értelmiség, illetve az alsóbb rétegek véleményét egyáltalán nem kérdezte meg. Érdeklődés hiányában a francia császár fel is adta ezt a tervét, igaz többször is megfenyegette I. Ferenc osztrák császárt, hogy Magyarországot elszakítja a birodalom többi részétől, de hazánk státusza nem változott, a nemesség pedig jelentős hasznot húzott a háborús konfliktusok következtében az egekig szökő mezőgazdasági termékek áraiból.

Megkezdődött a nemesi felkelés (insurrectio)

Miután a magyar nemesség elutasította Napóleon ajánlatát, majd eleget tett a bécsi udvar felhívásának, és fegyvert fogott a franciák ellen. Az „inszurgensek” egy dunai és egy tiszai hadosztályt vetettek be, a katonák vármegyéjük egyenruhájában vonultak hadba, és azt tervezték, hogy egyesülnek az Itáliából kiszorult osztrák fősereggel, majd így együttesen intéznek támadást Napóleon seregei ellen. Az is fontos tényező volt, hogy a János főherceg által vezetett osztrák hadseregben sok magyar katona is szolgált, akik nagyon jól fel voltak szerelve, illetve komoly kiképzésben is részesültek, ellentétben a vármegyék kötelékeiben szolgálatot teljesítő honfitársaikkal. A franciáknak sikerült megakadályozniuk azt, hogy János főherceg serege, a már a nemesi felkelőkkel kiegészülve egyesüljön a Morva-mezőnél állomásozó másik nagy osztrák sereggel, amelyet pedig Károly főherceg vezetett, így könnyűszerrel benyomultak Nyugat-Magyarország területére. A két sereg így Győr közelében találkozott egymással.

Fordulatos a csata menete

Az osztrák hadvezetés az összecsapás mellett döntött, ebben jelentős szerepet játszott gróf Laval Nugent von Westmeath vezérőrnagy, János főherceg vezérkari főnökének a tévedése, aki mindössze 15 ezer főre becsülte meg a franciák több mint 50 ezres létszámát. A franciák viszont nagyon is tisztában voltak az ellenség erőivel, így azt tervezték, hogy egy, a szárnyakon átkaroló hadműveletben megtörik az osztrákok és a magyarok ellenállását. A csata június 14-én már a hajnali órákban egy francia támadással elkezdődött, ekkor derült ki Nugent vezérőrnagy hatalmas tévedése, hogy alábecsülte a francia sereg létszámát, de ennek ellenére János főherceg nem rendelt el visszavonulást, hanem az összecsapás mellett döntött. Napóleon tüzérei ágyú­tüzet zúdítottak az ellenségre, majd megindult a gyalogsági roham, amit az osztrákok visszavertek, sőt ellentámadásba is lendültek.

A franciák gyorsan rendezték soraikat, majd másodszor is rohamra indultak, ami már több sikerrel járt, ugyanis áttörték az ellenfél első védelmi vonalát, de a második vonalon már támadásuk elakadt, így az osztrákok ismét ellentámadásba kezdtek, és jelentősen visszaszorították a támadókat. János főherceg ekkor végzetes hibát követett el, ahelyett, hogy üldözte volna a megingott francia sereget, inkább saját csapatait próbálta rendbe szedni, így a franciák időt nyertek, újra felfejlődtek, és délután 4 óra körül ismét támadásba lendültek. Legrosszabb helyzetben a magyar vármegyék katonái voltak, akik silány felszerelésükkel nem tudták felvenni a harcot a fegyelmezetten harcoló franciákkal szemben. A két támadást is sikeresen visszaverő osztrák és magyar csapatok időközben nagyon kifáradtak, az egymás közötti kommunikáció lelassult, amit kihasználtak a franciák és heves ágyúzás közepette megfutamították a Habsburg sereget. János főherceg látva a biztos vereséget, parancsot adott a visszavonulásra, majd vert serege Komárom felé vette az irányt. A történészek szerint az osztrákok és a magyarok együttesen körülbelül 6 ezer embert veszítettek el, amíg a franciák vesztesége ennek csupán a fele volt.

Az összecsapást Napóleon serege nyerte meg

A vereség után János főherceg a jelentésében a kudarc okának a magyar nemesi felkelőket nevezte meg, érdekes, hogy az osztrák történészek a mai napig ezt a nézetet vallják, pedig az idevágó hadi levelezések ezt mind cáfolják. Még a franciák is dicsérően szóltak az inszurgensek helytállásáról, több hivatalos iratban is olvasható megjegyzésük, hogy a magyarok vitézen harcoltak, de ugyanakkor gyakorlatlanok voltak. A vereségért egyértelműen János főherceget lehet okolni, aki nem volt feladata magaslatán, ennek ellenére katonai érdemeinek elismeréséül bátyja, Ferenc császár 1810-ben a Katonai Mária Terézia-rend nagykeresztjével tüntette ki. Az uralkodó becsületére legyen mondva, hogy a győri csatában szerzett érdemekért további négy ilyen magas kitüntetést adtak át, mind a négyet a magyar nemesi felkelő hadsereg tisztjeinek. A győri vereség után a nemesi sereget Székesfehérváron feloszlatták, ezután többet nem is került sor nemesi felkelésre. A győzelemmel a franciák mindkét céljukat elérték, először is kiiktatták János főherceg seregét a későbbi összecsapásokból, valamint felszámolták a magyar nemesi hadat. 1809. június 24-én rövid ostrom után Győr vára is kénytelen volt kapitulálni.

A franciák viszont nagyon is tisztában voltak az ellenség erőivel: támadtak

Napóleon augusztus 31-én egy napra Győrbe látogatott, ahol megtekintette a várost és a helyőrséget. A bécsi császári udvar sokáig igyekezett eltussolni a vereség valódi okait, inkább a magyarokat hibáztatták, de az inszurgensek bűnbakká tételének egy másik fontos oka is volt. A Habsburgok ezzel el szerették volna kerülni egy, a nemesi felkelőkből álló erős magyar hadsereg létrehozását, hiszen ez veszélyeztette volna birodalmi törekvéseiket. A bécsi érdekek később találkoztak egyes magyar reformerek elképzeléseivel is, akik az inszurrekciót elavult és teljesen felesleges intézménynek tartották. Legjobb példa talán erre Petőfi Sándor „A nép nevében” című verse, ahol eléggé becsmérlően ecseteli a győri csatával kapcsolatos esetet.

A győri csatát a magyar történészek a XIX. század végén kezdték el feldolgozni, de valódi tudományos eredményt csak 1945-ig lehetett felvázolni, mert a kommunista diktatúrában egy, államilag meghatározott szempontok szerint lehetett értelmezni a múlt eseményeit, ami nem volt tárgyilagos.

A rendszerváltást követően, természetesen ismét terítékre került a győri csata elemzése is, itt megállapítást nyert – minden politikai nézet és ráhatás nélkül –, hogy a vereség elkerülhetetlen volt az akkori kor legjobb hadserege ellen, a körülmények ellenére viszont, a magyarok igen is derekasan helytálltak.

Felhasznált irodalom

Hahner Péter: 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod, Animus Kiadó, Budapest, 2010.

Veress Csaba: Napóleon hadai Magyarországon, Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó, 1987.

Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország, Magvető Kiadó, 1977.

Magyarország története 1526–1686, Főszerk: Pach Zsigmond; szerk.: R. Várkonyi Ágnes, Akadémia Kiadó, Budapest 1985.

https://m.militaria.hu/digitalis-hadtortenelem-hadtorteneti-oktatasi-csomagok-iskolak-szamara/magyarorszag-hadtortenete-1711-1848/magyarorszag-hadtortenete-1711-1848-hadiesemenyek/a-gyori-csata-1809-junius-14.

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1809_majus_15_napoleon_kiadja_schonbrunni_kialtvanyat.