A sportágak kipróbálása után maradtam lelkes szurkolónak

Dunaújváros – Vasváris kisdiákként többféle sportágat is kipróbáltam, de egyikben sem voltam sikeres. Az adottságaim kizárták a tornát és a legtöbb labdás sportot. Vízilabdásnak talán jó lettem volna a hatalmas, gágogó lúdtalpammal, de azokban az években még nem működött a városban vízipóló-szakosztály. Később egy ideig jégkorongedzésekre jártam, de őszintén szólva a lelkesedésem nem párosult tehetséggel, ezért csak a szabad korcsolyázás és a sportág szeretete maradt meg. Harmadikos voltam, amikor 1977-ben megnyílt a fedett uszoda, és annak a megnyitóján is jelen lehettem. Nagy élmény volt látni a kor menő úszóit, élükön Hargitay Andrással.

Labdarúgás

Később, a Kohász nagy korszakában apukám elvitt néhány focimérkőzésre is. Első ilyen élményem egy magyar–brazil ifjúsági válogatottmérkőzés volt, amelynek 0–0 lett az eredménye. Később az egykori Építők-pályán láttam egy magyar–szovjet ifjúsági válogatottmeccset, ami 1–1-re végződött.

Kisgyerekként az Újpesti Dózsa volt a kedvenc csapatom

A sajátjaiknak szurkoló, ideiglenesen itt állomásozott szovjet katonák „Шайбу!! Шайбу!” kiáltásokkal biztatták honfitársaikat. Élénken él bennem annak az 1977. október 1-én lejátszott Kohász–Fradi meccs­nek az emléke is, amelyen Nyilasi és Szokolai góljaival a fővárosiak már 2–0-ra vezettek, de a dunaújvárosi csapat Szepessy, Tóth és Hámori találataival fordított és nyert 3–2-re.

Kisgyerekként az az Újpesti Dózsa volt a kedvenc csapatom, amelyikben Fazekas, Fekete és Törőcsik is játszott, s jó visszagondolni arra, hogy Dunaújvárosban láthattam őket. A legnagyobb fociélményem 1981. június 6-ához kötődik. Azon az örökké emlékezetes napon a szüleim elvittek a Népstadionba, ahol 68 ezer néző előtt játszott világbajnoki selejtezőt a magyar és az angol csapat, amelyet az angolok nyertek 3–1 arányban. A magyar–angol előtt megrendezett Budapest–Vidék öregfiúk-mérkőzésen pedig sok ezer magammal láthattam az Aranycsapat akkor még élő tagjait játszani, élükön Puskás Ferenccel. Sohasem felejtem el azt az ovációt, ami a gyepre kifutó Puskást fogadta.

Hatvannyolcezer ember köszöntötte a meghatódott legendát. Két esztendővel később, egy tavaszi napon apukám hivatalos útról érkezett haza Nyugat-Németországból, és amikor Ferihegyen megöleltük egymást, mondta, hogy ha várunk egy kicsit, nem fogjuk megbánni. Néhány perccel később Puskás Ferenc jelent meg a terminál érkezési oldalán. Készítettem róla egy fényképet, s amikor meglátta a kezemben lévő kis masinámat, annyit mondott: „Mennyit fizet maga nekem ezért?” Mindezt a maga kedves humorával tette. Szerencsésnek tartom magamat, hogy láthattam őt játszani, és – ha csak fél perc erejéig is – személyesen is találkozhattam vele.

Jégkorong

Aztán szépen lassan mentek az évek. Közép- majd főiskolás éveim alatt a tanulás mellett nagyon ritkán jutottam el egy-egy sporteseményre. Akkor kezdtem el ismét hokimeccsekre járni, amikor Kercsó Árpád irányította a Dunaújvárosi Acélbikákat. Néhány barátommal gyakran elmentünk az idegenbeli mérkőzésekre is, így a Kisstadionba, a Megyeri útra, Jászberénybe és Székesfehérvárra is. Az első, bronzéremmel végződött év után a 95/96-os szezon valamennyi mérkőzését volt szerencsém élőben látni. Most is kiráz a hideg, ha a Budapest Sportcsarnokban lejátszott két döntőmérkőzésre gondolok. A hangulat, amit a dunaújvárosi szurkolók odavarázsoltak, leírhatatlan volt. A döntő utáni este a Bartók téren „rendezett” ünneplés örökre emlékezetes marad. A Bartókban pont akkor ment a „Nem félünk a farkastól” című darab, amelynek plakátja tökéletes háttérként szolgált a hős hokisok köszöntéséhez. Kercsó Árpival később hosszú évekig gyakran ittuk meg együtt reggeli kávénkat az egyik helyi benzinkútnál lévő törzsasztalunknál.

Szertorna

Az évek tovább mentek, és 2008-ban Brüsszelben egy rendezvényen találkoztam életemben először személyesen a dunaújvárosi torna ikonjával, Óvári Évával. Ez volt életem egyik legváratlanabb és legemlékezetesebb találkozása, amelyre mindig meghatódva emlékszem vissza.

Éva magával ragadóan kedves, szerény és csinos volt. Megtiszteltetésnek tartom, hogy az ismerőse lehetek.

Néhány esztendővel később, már müncheni éveim alatt az ottani fociéletnek és a munkámnak köszönhetően számos ismert futballistát láthattam személyesen. Csodaszámba ment a 2013-ban Bajnokok Ligáját nyert Bayern München, az FC Barcelona, a Real Madrid és a Benfica. Utóbbi csapat 2018 őszén játszott az Allianz Arénában BL-meccset a bajor bőrnadrágosokkal, amelyet 5–1-re elvesztett. Az éjszakába nyúlt mérkőzés után a csapatot és a szurkolókat szállító két charter gépet nekem volt szerencsém Münchenből Lisszabonba indítani. A Privilege Airlines széles törzsű Boeingjei az utolsó utáni lehetséges időpontban szálltak fel. A későn érkező játékosok miatt már nem maradt idő a csomagjaik berakodására, ezért azokat egy nappal később vitte el egy menetrend szerinti járat a portugál fővárosba.

Kedves emlékként maradt meg bennem a német válogatott és a Bayern München kapusa, Manuel Neuer is. Egyszer egy Mallorcáról érkezett charter járat vezető utaskísérője szólt, hogy van egy VIP-utas a fedélzeten, aki mankóval közlekedik, és megkérdezte, el tudnám-e vinni őt az autómmal a géptől a terminálig. A kérdés természetesen kérés is volt egyben, s nagyon meglepődtem, amikor megláttam a gép ajtaján kilépő sztárfutballistát és hölgy ismerősét. Az „utazás” alatt csak pár szót váltottam a szerény, feltűnést kerülő sportolóval. A híres labdarúgókat csak a Benedek Tibor által irányított, Barcelonában világbajnokságot nyert magyar vízilabda-válogatott müncheni átszállása múlta felül. Nagyon, de nagyon jó érzés volt őket személyesen látni! Szerény, visszafogott professzionális sportolókat ismertem meg bennük. Nagy kár, hogy Benedek Tibor már nem lehet közöttünk!