2018.09.10. 17:30
Végleg lehúzza a rolót a Panda fagyizó
Nagy megdöbbenéssel vettük a hírt, hogy a Panda fagyizó a szezon befejezését követően végleg zárva marad. De miért? – kérdezi ilyenkor a vendég, és egyáltalán a városlakó, aki megszokta, hogy kedvenc fagyijáért leugrik az óvárosi fagylaltbárba. Azt kijelenthetjük, hogy a Panda névvel sikerült egy ikont teremteni. Az is ismerte a helyet, aki egyébként nem szokott fagyizókba járni, aki meg igen, az kifejezetten kedvelte.
Rolencz Gyula 26 évvel ezelőtt indította útjára a helyet
Akkoriban egyedül kezdte, és korábbi vendéglátósként csak egy kis saját üzletet szeretett volna. Hamar rájött, hogy amit csinál, az jó és kedvelik a vendégek. Kívülállóként mi csak annyit érzékeltünk, mint ha a Pandának nem lett volna felfutása, hanem egyszerűen csak „jött, látott és berobbant”. Gyakorlatilag rendkívül rövid idő alatt a város kedvencévé vált az apró kis vendéglátóegység. Kezdetekben egyedül készítette a fagylaltot, majd árulta, és amikor elfogyott, bezárt. A vendégek egyre jobban kedvelték, egyre hamarabb fogyott el a fagyi a kelyhekből, így már segítségre is szüksége volt.
Érkezett is a segítség a családból, lánya Berényi-Rolencz Anett, akkor még iskolásként, ha végzett a sulival, rohant le az apukájához a fagyizóba segíteni. Aztán, ahogy az lenni szokott, szépen ott is ragadt, és immáron ketten vitték a város kedvenc fagyizóját.
Elmondhatjuk, hogy a fagyizó egy igazi sikertörténet, amit az tett sikeressé és mindenki által kedveltté, hogy önmaguk igényességével, minden apró részletre gondosan ügyelve tették a dolgukat. Amellett, hogy a fagylaltok minősége páratlan volt – még Budapesten is akadt hely, amelyik innen szállította a kézműves fagylaltot – egy igazi kis ékszerdoboz lett a helyből.
Csak olyat tettem a vendégek elé, amit én magam is megennék
Vélhetően most sokan találgatják, akkor miért is zárják be, ha annyira jól ment? Ne gondolja senki, hogy valamely hatóság keze van a dologban, mert nem. Ide a hatóság emberei fagyizni jártak leginkább. Ha ellenőrzés volt, Anett mosolyogva fogadta az ellenőröket, és minden alkalommal, mindent a legnagyobb rendben találtak. Nem csoda, hisz – bár szabály nem írja elő – minden nap a zárás után, mindent végigtakarítottak, fertőtlenítettek. „Csak olyat tettem a vendégek elé, amit én magam is megennék, és a környezetet is úgy tartottam, ahogy a saját otthonomat is” – mondja Anett.
De, akkor mégis, miért?
„A válasz egyszerű, elfáradtam, elég volt” – tájékoztat szomorúan Gyula. – „Nincs ebben semmi különös, 26 évig jól csinálni valamit, az annyit jelent, hogy beleteszed a szívedet és a lelkedet is. Minden nap 11-től éjfélig dolgoztunk, és úgy gondolom, hogy ennyi elég volt, most már szeretnék egy kicsit pihenni.”
„Én pedig – folytatja Anett – szeretnék több időt tölteni a családommal és a gyermekemmel. Imádtam azt, amit létrehoztunk, és fájó szívvel hoztam, hoztuk meg a döntést, de el lehet képzelni, ha az ember ennyit dolgozik, mennyi ideje marad a gyermekére, családjára. Egyszer élek, és szeretném, ha a gyerekem nem csak hírből ismerné az édesanyját! Már egy ideje gondolkodtunk azon, hogy miként lehetne könnyíteni a helyzeten, de sajnos olyan munkaerőt, aki szívesen és szeretettel csinálná, esetleg átvenné – és persze tudja is, miként kell működtetni egy ilyen üzletet – mindmáig nem találtunk. Annak nagyon örülök, ha szerettek minket az emberek, meg azt, amit csináltunk, és – ha lehet ilyet mondani – pont a vendégek voltak azok, akik kedvéért még nyitva maradtunk, pedig egy ideje már éreztük, hogy sok. Ezért aztán senki ne gondoljon nagy dolgokat a bezárás mögé, mert az ok ennyire egyszerű.”
Mi városlakók, csak annyit mondhatunk, rendkívüli módon sajnáljuk. Egy igazi veszteség ez a városnak, hisz az ember addig, ameddig működik valami, bele sem gondol, mert természetes, hogy csak leugrik egy fagyiért a hétvégén, viszont ha megszűnik, akkor érzi, mennyit is ért, és mennyire hiányzik, ha már nincs. Azt gondolom, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a város egy igazi színfoltja tűnik el a szezon végén, immáron örökre.
