Kicsi gesztenye

Újra ősz van. Hullanak a fákról a levelek. Itt a gesztenyeszedés ideje. Ki tudja, mit hoz ez az évszak nekünk. A gyerekek már kirepültek, elhagyták a szülői házat, „saját életüket” élik. Örülünk annak, ha megtanulnak önállóan közlekedni ebben az elidegenedő világban, és annak is, ha barátokra lelnek, és megtalálják számításukat az iskolában, a munkahelyen, legyen az idehaza vagy külföldön. És még jobban örülünk, ha hazatérnek és csak mesélnek, mosolyognak, velünk vannak. Ez az igazi „minőségi idő”, ami korábbról már nem hozható vissza. Talán ezért becsüljük meg annyira. És ezek a találkozások időről időre előhozzák a régi emlékeket. A szülő szíve ilyenkor majd megszakad, hiszen éveken át, az óvodától az egyetemig otthonról indultak és oda is tértek haza a gyerekek. Nap mint nap láttuk a mosolyukat, hangjuk zene volt a füleinknek, ott szuszogtak, ott motoszkáltak körülöttünk. A szép emlékek még szebbekké válnak, a szigorú szavak gondolatainkban már rég megszelídültek. Hét éve a gesztenyeszedés nálunk egyfajta szokássá alakult. A hétvégén a kisebbik lányommal, aki pár napot itthon töltött, ismét ezt tettük, miközben beszélgettünk. Ő mondta szombat este is, apa, nincs kedved sétálni? Hát hogyne lenne, és mentünk, ezúttal a Kertvárosban kerestünk gesztenyét. Emlékszem arra, amikor három éve elmaradt a közös program, mert akkor a kisebbik lányom épp külföldön tanult, akkor így, ősz táján ráléptem egy gesztenyére. Lehajoltam érte, tenyerembe vettem, megtisztogattam, hazavittem. Lefotóztam, és elküldtem neki Írországba. „Én is gyűjtöttem itt kint” – jött akkor a szívemet melengető válasz, tenyerében egy kis gesztenyével, ami azóta az összetartozás jelképe lett. Akkor is egymásra gondolunk, ha csak kézbe vesszük. Most szombaton sem volt ez másképp. Az újbóli közös gesztenyeszedés ihlette e sorokat. Jó ez…