42 év egyetlen helyen

2024.06.03. 07:00

Az elért eredmények: angoltagozat, nyolcosztályos képzés, Halloween vetélkedő

Kapásné Gavlik Zsuzsannát nemrégiben, egy keddi napon egy kedves, megindító performansszal búcsúztatták a Széchenyi István Gimnáziumban tanítványai, kollégái, mivel 42 év után nyugdíjba megy abból az intézményből, ahol pályafutását kezdte. Elismertségét bizonyítja, hogy megkapta az egykori tanulók által 2003-ban alapított GIMI díj tanári kategóriájának díját. Távozása előtt beszélgettünk.

Fotó: Szabóné Zsedrovits Enikő

Érez megkönnyebbülést most, hogy nyugdíjba megy?

– Egy kicsit igen. Úgy érzem, hogy elfáradtam, pihenésre és feltöltődésre van szükségem. Közben meg búcsút kell vennem az iskolától, ahol az egész munkáséletemet töltöttem.

Hogy tervezi? Folytatja azért valamennyire, vagy fordít egy nagyot az életében?

– Én most szünetet tartok, ami már a tanítást illeti. Sokan nem teszik meg, sokan kicsit maradnak, még kicsit folytatják. Én meg úgy gondoltam, hogy most nagyon kerek egész ez a dolog, amit itt én csináltam, és most egy kicsit szeretnék mással foglalkozni. Sok minden mással, nyilván unokákkal is, de azok életében már napi szinten részt veszek, részt veszünk már évek óta. A spanyolt már előszedtem. Valamikor tanultam, úgyhogy kicsit frusztrál is, hogy egyszerűen nem tudok egy bizonyos szintnél magasabbra jutni, oda, mint ahol az angolban állok. Szeretnénk sokat utazni, arra is lesz akkor most lehetőség. Nagyon sok dolgot kell itt is rendszereznem, ami még itt maradt papír alapon. Évtizedek alatt összegyűjtött anyag, amit én gyártottam, és még nem tudtam tőle megszabadulni, azt biztos, hogy rendszereznem kell, meg valami platformot találni esetleg annak.

Fotó: Laczkó Izabella

Nagyon fontos, hogy ha az ember nyugdíjba megy, az utána következő években is megmaradjon a fontosság tudata, hogy szükség van rá. Készül erre tudatosan?

– Nem tudom. Még mindig nagyon az elején vagyok. Azt még fel kell fognom. A döntést meghoztam. Megtehettem volna, hogy 40 év munkaviszonnyal nyugdíjba menjek, de úgy gondoltam, hogy végigcsinálom. Ez jó kérdés, a fontosságtudat, de még egyszer: nem tudom. Én egy átmenetre készülök, hogy majd valahol meg fogom találni. Ugyanakkor azért az én tantárgyam lehetőséget ad bárhol mozogni, akár a városban tanítani. Nem hiszem, hogy be vannak csukva az ajtók előttem.

Jó döntés volt annak idején pedagógusnak állni?

– Nagyon érdekes a történet, mert pedagógus szülők gyermeke vagyok, és nagyon sokáig nem akartam igazából tanár lenni. Az biztos, hogy nagyon fontos volt gyerekkoromban a teljesítmény, valami maximalizmust hoztam magammal. Meghatározó volt az életemben a középiskola. A hetvenes években a bajai III. Béla Gimnázium angol tagozatára jártam, ami azért akkor kuriózum volt, és abszolút meghatározta, hogy milyen tantárgyakkal megyek tovább. A történelem már korábban megvolt, ahhoz adódott az angol. A mai napig hordozok onnan tapasztalatokat. Fantasztikus, magas színvonalú iskola volt, magasra tették a mércét. Nagyon sok különböző, de nagy tanáregyéniség kezei alatt lehettünk. Az angoltanárom is ilyen volt.

Fotó: Laczkó Izabella

Aki a '70-es években értette az angolt, az óriási király volt. Le tudta fordítani a Rolling Stonest, vagy a Beatlest.

– Mi 14 évesen kezdtünk el ott angolul tanulni, mert előtte az általános iskolában még nem lehetett. Példát mutatott abban is az iskola, hogy nem a tankönyvet tanultuk, hanem mindenfélét. Például dalszövegeken is tanultunk. Ami most készen megvan a gyerekeknek, hogy rámennek a Lyrixre, és megnézik, azért nekünk még meg kellett küzdeni. Emellett meg olyan magas szinten tanítottak, hogy bejutottam vele az egyetemre. Nyilván olyan képzést kaptam ott mind a két tantárgyból, ami azért úgy gondolom, hogy kiemelkedő. Itt, a pályám során is próbáltam úgy terelgetni a gyerekeket, hogy tudtam, a középiskola nagyon meghatározó. Meg kell találniuk az útjukat, hogy merre, hogyan fognak továbbmenni, akár rövid-, akár hosszútávon. A személyiségfejlődéshez hozzá kell járulni azzal, hogy legyen lehetőség kibontakozni adott területen. Ez a tehetséggondozás, ezt mind én is megkaptam. Utána jött Szegeden a József Attila Tudományegyetem bölcsészkara, angol nyelv és irodalom - történelem szakon. Bár angol irodalmat már gimnáziumban is hozott be az angoltanárunk. Ez is egy példa volt. Sokkal több az angol, a nyelvoktatás, mint az, hogy tankönyvet tanulunk. Én nagyon szerettem. Nagyon magas színvonalú, nagyon nehéz volt, de szerintem tanárként érteni kell ahhoz, amit az ember tanít. Az egyetem nagyon erős alapot adott. Aztán az élethelyzetünk hozta úgy, hogy a párommal kerestünk egy helyet, ahol együtt letelepedhetnénk. Én akkor ötödéves voltam, a második félévben, amikor itt, a Dr. Münnich Ferenc Gimnáziumban elment az angoltanár és kerestek helyette valakit. Zsolt, a férjem a Vasmű ösztöndíjasa tudott lenni, így letelepedtünk, itt alapítottunk családot is, és azóta itt vagyok. De nekem nem volt gyakorló tanításom, én előtte csak hospitáltam. Itt a teljes állásban az angolórák voltak a gyakorló tanításaim, úgyhogy nagyon nagy mélyvízzel kezdődött. Végül is volt itt három és fél évem - még a gyerekeim születése előtt -, hogy bele tudjak ebbe rázódni. Engem a kihívások mindig inspiráltak, így visszatekintve is úgy gondolom.

Fotó: Laczkó Izabella

Ha a kihívások inspirálják, akkor az ember keresi a helyét, kitekintget a világba, menne máshová. Ön viszont itt van 42 éve.

– Eddig az első évekről beszéltem. Utána, amikor visszajöttem, igazából az angol tagozat az én gyermekem is. Néhány hónappal a sajátom születése előtt állítottam össze az első felvételi feladatsort. Változott az iskola, nem ugyanaz volt. Aztán jött a nyolcosztályos gimnázium, az nagyon fontos volt. Ugye akkor már 92-nél tartunk, és az egy olyan iskolatípus, ami másutt nem adatott meg. Hogy nyolc éven keresztül, tíztől tizennyolc éves korig tanítsd, fejleszd, juttasd el a saját tantárgyadból valahova a fiatal felnőtteket. Legyél osztályfőnök! Az is nagyon fontos volt nekem. 95 és 2005 között – ha a dátumok talán nem is számítanak –, volt egy olyan évtized, ami nagyon jó volt. A nyolcosztályos osztályom elballagott, utána a lányom, utána a fiam. Akkor rezgett a léc, mert azért kaptam állásajánlatokat. De mindig volt vagy egy osztály, vagy egy csapat, amire úgy gondoltam, hogy végigviszem, és mégiscsak maradok. Amikor egy évig voltam megbízott igazgató, és utána esetleg, hogyha olyan ajánlatot kaptam volna, lehet, hogy megyek, de akkor volt ez a nyolcosztályos osztályom, és nem hagytam itt őket. Soha nem bántam meg, most volt a 20 éves érettségi találkozójuk ősszel. Ez az a csapat, akivel a legeslegszorosabban vagyunk azóta is. Próbáljuk megfejteni a titkot, hogy miért is. Biztos kellettem én is, meg kellettek ők is hozzá.

Fotó: Laczkó Izabella

Nagyon összenő az osztállyal az osztályfőnök?

– Nagyon. Biztos, hogy személye is válogatja, de az osztályfőnökség azért az egy különleges dolog.  Állandóan az ember fejében vannak, hogy mit csináljunk, hogy csináljunk, mit szervezzünk. Énnekem nagyon. Nekem kimondottan gyászfolyamat volt elbúcsúzni egy-egy osztálytól.

Ez nagyon nehéz lehet. 

– Nagyon. Ők továbbmennek, és látjuk, hogy hova jutnak el a mi kezeink közül, akár angolból, de bármilyen területen is. És ahhoz mi hozzájárultunk, aztán mindig jönnek újak és újak. Azért azt is szeretném elmondani, hogy mióta idejöttem a nyolcvanas évek elején, én azóta részt veszek a városban az angol oktatásban. Nem csak itt a gimiben. Tehát azt hiszem, hogy a kitekintés, a „valami más” is megadatott nekem. Az őskorszakból a felívelő nyelvoktatásban, az iskolán kívüli nyelvoktatásban. Az MMK nyelvtanfolyamok voltak az elsők, aztán az orosztanárok átképzése. Két éven keresztül tanítottam kollégákat, akiknek ahhoz, hogy egyetemre mehessenek, kellett egy nyelvvizsga. Hatalmas iskola volt. Sok évet tanítottam nyelviskolában, főiskolán, volt nagyon sok tanítványom. Ez mind a mérleg hozzátartozik.

Végül is nem adott választ, jó döntés volt annak idején pedagógusnak állni?

– Valóban. Ebben találtam meg magam. Nem hiszem, hogy máshoz értek. Ez lehet, hogy egy eléggé sarkos kifejezés. Nem monoton, mindig változó, nagyon-nagyon sok emberrel, gyerekkel foglalkozó dolog ez. Ez vagyok én, nem tudok mást mondani. Tényleg! Nagyon régóta úgy gondolom, hogy a tanár a teljes személyiségével vesz részt ebben a folyamatban. Nekem ez való, nem unalmas. Monoton, persze tud lenni, de ebben az iskolában alakítottam ki ezt a saját tanáregyéniségemet, a stílusomat, amit azóta is próbálok őrizni. Nem tudom magam elképzelni másban. Az idegen nyelv, az angol nyelvtudás sok minden másra is lehetőséget ad, de hát csináltam sok minden mást is. Fordítottam, tolmácsoltam, nem tudom, még mit lehetne. A kulcs az angol azt hiszem. Más tantárggyal lehet, hogy máshogy alakult volna. De nekem az angol az életem, a hobbim is, meg minden. Bizonyos kreativitást is ki lehet ám azért élni az iskolában, sok mindent pluszt lehetett csinálni. Egyszerűen nem tudom például megállni már régóta, hogy ne vigyek be aktualitásokat az óráimra. Akkor végül is a világról beszélünk, amit az adott szinten lehet. Az, hogy az én utolsó tanévem, meg az iskola 70 éves évfordulója egybeesett, az nekem egy fantasztikus, nagyon jó érzés. Visszatekintés, nagyon sok visszajelzés, rengeteg találkozás, megkeresés, az elmúlt évtizedekből a találkozáson itt lévő régi tanítványok. Tényleg nagyon-nagyon sok kapcsolatom van a különböző évtizedekből azokkal, akik ide jártak. És kapok olyan visszajelzéseket, hogy még annak idején írott, angol nyelvű sajtót cipeltem be órára, amikor az ikertornyok leomlottak. 

Fotó: Laczkó Izabella

Mennyire tudja azt az ember a hétköznapokban, tudati szinten mennyire jelenik meg, hogy mekkora felelőssége van ebben a tanárnak, főleg egy osztályfőnöknek?

– Nagyon. Engem mindenesetre mindig megnyomott, mindig nagyon-nagyon éreztem a súlyát. A tanév végére mindig rendesen el is fáradtam ebben. Nagyon.

Egy jó tanáregyéniség egy életre szól az embernek. Ha a középiskolában van egy jó tanár körülötte, akkor az meghatározza az életét gondolkodásmódban, világlátásban…

– Mondhatom, igen. Ezzel teljesen egyetértek. És lehet, hogy ebben van a - nem is tudom - a varázsa. Mert azért a hétköznapok, azok bizony azért stresszesek is, nem mindig sikerül úgy. Emberekkel dolgozunk, egymásra hangolódunk, vagy nem. Vagy sikerül valami, vagy nem. Ha már így ezt a jó hosszú pályát nézzük, akkor azért rengeteg kihívással kellett szembenézni. A nyelvoktatásban is, bár még talán a nyelveket, az idegen nyelveket érinti legkevésbé a sok változás.

Nem számolta ki nagyságrendben, hogy hány gyerek életével volt kapcsolata?

– Nem. Lehet, hogy most időm lesz rá. Nem, nem vagyok ennyire szisztematikus. Azt már néztem, hány tablón vagyok rajta, hány tablón van a nevem. Ahogy böngészem, az arcok és a nevek néha már elválnak egymástól. Emlékszem az arcára, vagy emlékszem a nevére, és akkor próbálom összerakni. Rengeteg, nagyon sok, de nem vagyok ilyen statisztikai gondolkodású. Bár, ha valaki kiszámolná...

Készségszakma a pedagógusé. vagy tanulható?

– Nagyon jól le kell tenni az alapokat, de valahol azért ki kell alakítani magának a saját stílusát. Még egyszer mondom, nem tudom magam elképzelni más pályán. Az angol nyelvoktatás az az életem. Megvannak a korszakaim. Amikor a portfóliót kellett írni 10 éve, akkor ott volt egy ilyen, hogy szakmai életút áttekintése, tehát saját magunkról kellett egy szakmai életutat bemutatni. Akkor zongoráztam végig, próbáltam megfogalmazni, hogy akkor éppen hol tartottam. Hol van az, amikor már birtokában voltam, pedagógiailag is, meg módszertanilag is annak, hogy magabiztosnak érezzem magam. Ugyanakkor nem bújhat ki az ember a bőréből. Vannak nekem is hangulataim, meg esetleg a diáknak is, vannak élethelyzetek. Azért voltak nehéz időszakok, amikor ugyanúgy helyt kellett állni. Bár sose az jutott eszembe, hogy helytállok, hanem az, hogy csinálom, megoldom. Sok minden inspirált.

Fotó: Laczkó Izabella

Egy maximalista ember soha nem ül a babérjain.

– Tanultam állandóan, minden évtizedre jutott valami. Akár továbbképzés, önképzés, mondjuk külföldi szakmai utak, vagy pályázatok, mindig volt valami, és mindig volt, amit sikerült is.

Negyven év alatt biztos történtek kiemelkedő dolgok is. Mi az, amire nagyon büszke, vagy ami nagyon vacakul sült el?

– Ha össze kéne foglalni, akkor talán büszke arra vagyok, hogy épp a hosszú idő miatt hozzájárultam az iskola arculatának kialakításához a saját szakterületemen. Említettem az angol tagozatot, a nyolcosztályos képzést, de ott van a Halloween vetélkedő, amit mindig olyan sokan emlegetnek, vagy a csúcspont, mondjuk a John Lennon night 2000-ben, ami egy ilyen nagy összművészeti esemény volt, amit sok kollégával együtt szerveztünk, de mégis saját ötletből. Egy hatalmas nagy rendezvény volt. Az osztályaimat feltétlenül meg kell említenem. Nem tudom, mi az, amit nem csináltam. Továbbképeztem magam, portfóliót írtam, pedagógus szakvizsgán vettem részt, ilyenek. A mélypontok mindig a változásokkal jöttek el. Hogy a grammatizáló nyelvoktatásból álltunk át az audiovizuálisba. Azért volt itt nyelvi labor ebben az iskolában, amikor az volt éppen a csúcs. Nyilván a számítógép, az internet megjelenése, megtanulni ezeket a dolgokat, beépíteni az a módszertanba. Az az átalakítás. A legnehezebb alkalmazkodni az új generációkhoz, talán nem kell mondanom, hogy a mostani generációhoz is. Motiválni őket. Nem mindig sikerült. Mindig magamban kerestem a hibát, és mindig igyekeztem valahogy lépést tartani ezzel. De ugyanakkor meg vannak, voltak elveim, amikhez meg mindig ragaszkodtam. Hogy ha az idegen nyelvről, az angolról beszélünk, akkor arra használjuk, hogy kommunikáljunk. Ennek persze sok műfaja, meg terepe van, de hogy a szemtől szembeni kommunikációt még most, az online világban sem kerülhetjük ki, az biztos. Akkor tudod a nyelvet, hogyha így is tudsz interakciót kialakítani. Az óráimban ezt mindig beépíttettem, a mai napig. Természetesen használom, a gyerekekkel a sok-sok más lehetőséget is. A másik, hogy az idegen nyelv, az angol egy élő közeg, és állandóan változik, és ezeket a változásokat követni kell. Az egy dolog, hogy van brit, meg amerikai angol, de a múlt héten is körbejártunk egy olyan kifejezést, ami a 2010-es években jelent meg egyáltalán az angol nyelvben. Hullámvölgyek? Igen, azok is voltak. Amikor úgy éreztem, hogy nem tudom folytatni. Amikor úgy éreztem, hogy nem tudom eléggé motiválni azt az éppen adott generációt, holott én ugyanazt nyújtom. A színvonalam is ugyanaz, de mégsem sikerül úgy. Ilyen időszakok voltak, ez kétségtelen.

Nagyon sokat változott a diákanyag?

– Sokat. Milyen érdekes, hogy ezt a legnehezebb megfogni. Egyrészt azért, mert egyáltalán más volt a tanár-diák viszony, vagy az egész oktatás mikéntje. Nagyobbak a generációs különbségek. Ők digitális bennszülöttek, mi pedig digitális bevándorlók vagyunk. Talán a tanár nagyobb – úgymond – tisztelete, bár szerintem annak megadták a tiszteletet, aki magas szinten volt. Ez nem most kezdődött, ez már szerintem húsz éves történet, hogy a külső világ sokkal több ingert ad, mint amit mi tudunk nyújtani. Ez szerintem a válsága is egy kicsit az iskolának. Hogy hogyan tudja ezt kompenzálni. Nem is a nyitottság a jó szó, hanem a közvetlenség. Például sokkal közvetlenebbek is lettek a gyerekek is. Valahogy máshogy jön be egy új iskolába. Máshonnan is ömlik rájuk az információ, minden ömlik rájuk. Kimennek az óráról, ott a telefon, bejönnek az órára, nyilván engedem használni arra, amire kell. Én szeretném irányítani, de ilyen tekintetben a tanár már nem letéteményese az egész tudományának. Pedig annak kéne, hogy legyen, mivel nem hiszem, hogy csupán a csupán valami használatával lehetne tanulni. De motiválni őket rendkívül nehéz, ehhez olyan órákat kell csinálni, ami ehhez a generációhoz szól. A motiváció az biztos, hogy az nagyon nehéz, és nem mindig megy. Sok mindennel küzdünk itt a kollégákkal együtt, az biztos. Meg kell valahogy találni a hangot. De most már rájuk hagyom a folytatásban.

Fotó: Laczkó Izabella

Az ön szakmáját –  és most konkrétan a nyelvre gondolok – veszélyezteti a mesterséges intelligencia?

– Igen, ez egy nagyon-nagyon jó kérdés. Biztos, hogy átalakítja, átalakíthatja. Nem merültem el ebben annyira, de biztos, hogy nagy hatással van, vagy nagy hatással lesz rá. Sok mindent veszélyeztet. Megint egy újabb tényező, ami ellustít. Hogyha készen ad mindent, akkor ez egy általános probléma. Kíváncsian várom, hogy milyen hatással lesz. Azért majd fogom látni – mert szeretném követni akár a tanítványokat, akár az unokákat –, hogy mi a mi jövőnk, mármint a nyelvtanároké, hogyha mindent ilyen készen tudnak kapni. Nem tudok másra utalni, amíg ott ülünk és kényszerítjük arra a nyelvtanulót, hogy megnyilvánuljon, hogy valós időben tudjon kommunikálni, vagy tudjon írni, használja a különböző stílusokat, addig talán nem lesz gond. Nagy kérdés.

Ha mondjuk tizenhat éves lenne a gyereke, és bejelentené, hogy a pedagógus szeretne lenni, akkor mit tanácsolna neki?

– Ha már annyi idős, akkor már fogja látni, hogy miben jár, mert látja, hogyan és mit csinál a szülője. El fogom tudni mondani neki mind a két oldalát, hogy mi az, ami fantasztikus és mi az árnyoldala.

Biztatná, vagy óvná?

– Mind a kettő. Tiltani nem, de bíztatnám, vagy óvnám. Igazából ez majd nálunk majd esetleg az unokáknál jöhet elő. Egyik gyerekem se pedagógus.

Fotó: Szabóné Zsedrovits Enikő

Ha még egyszer nekifutna?

– Ha még egyszer nekifutnék, akkor én ugyanezt tenném, ugyanezt választanám. Kétség nem fér hozzá. Nagyon nehéz is tud lenni, és fel is őröli az embert, és ott van a kiégés veszélye is, akkor jól jön mondjuk egy cambridge-i nyári egyetem pont egy olyan időszakban. Jaj, hát igen, a hétköznapokat nehéz, nehéz megélni. A másik, hogy a mostani generációk azok, akik azonnali visszajelzést igényelnek, tőlünk, az iskolai közegben is. Mi meg nem kapjuk meg ezt az azonnali visszajelzést sokszor. A keddi nap például kivétel volt, ahogy itt engem elbúcsúztattak, az a nagyságrend, az a személyes mód. Ebben a tanévben a 70-es évforduló kapcsán tényleg nagyon sok visszajelzést kaptam régiektől, hogy jó volt, emlékezetes volt. Lehet, hogy ezek kellenek nekem.

Ha az ember 42 év után azt tudja mondani, hogy ez így volt rendben, akkor sikeres ember volt.

– Így van, igen. Így a végére. Akkor sem tudom azokat a tényezőket kivenni belőle, ami elvezetett engem ide. Én elégedetten tekintek vissza erre a pályára. Így van. 

Megvolt az utolsó órája?

– Az utolsó óráimról beszéljünk. Egy dupla órán az Egyesült Királysággal kapcsolatos térképes csoportfeladatot adtam lezárásképpen. Egy másik osztállyal egész órán énekeltünk, mindenki választhatott különböző dalokat. Az ötödikeseket megkértem, hogy rajzoljanak nekem valamit, azokat még kapom folyamatosan, és a hetedikesekkel is énekeltünk.

Sírt is?

– Most fogok. Én elkezdtem ezt a leválási folyamatot már tavaly. Akkor volt húsz éve, hogy ez a nagy osztályom megalapította az Élet kulcsát, amit most mindig átad a következő évfolyamnak. Volt két tanítványom, akik abba a nyolcosztályos évfolyamba jártak, és házasok, van egy gyermekük, akit tanítok. Három generáció így együtt, kis beszéd is volt… Már akkor, ott elkezdtem. Sírtam-e? Közben igen. Kedden én nagyon euforikus állapotban voltam, szerintem ez látszott is. De ott végül is nem sírtam el magam. Egy kicsit vigyáztam, de amikor feljöttem, akkor igen. De tudom, hogy még fogok is.

Fotó: Laczkó Izabella

Akkor nehéz az elválás?

– Ez egy nagy cezúra, de mindenki nyugdíjba megy valamikor és mindenkinek nehéz. Ezt nekem még biztos, hogy meg kell gyászolni. Azt tudom, hogy a kapcsolatom megmarad az iskolával, a kollégákkal, akikkel bár nem is emeltem ki, de nagyon szerettem együtt dolgozni, meg együtt lenni. Most sírok, látja? És fogok is még. De a kérdései hozták ki belőlem, hogy ezeket végig kellett gondolnom. Hogy milyen sok... Statisztikailag, években számolva, vagy tevékenységekben. Körülbelül ezzel szembesültem itt az utolsó tanévben. Mert miközben csinálja az ember, akkor hajtja valami, amit nehezen tudok megfogalmazni.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában