Harmadszor is megkerülte a magyar tengert Krausz István

Amikor a beszélgetést egyeztettük, tömören és velősen így értékelte a harminc és fél óra alatt megtett 211 kilométert: soha többé!

– Azóta már bőven volt időm pihenni, no meg futottam is természetesen. Kicsit higgadtabban átgondolva a Balaton-kerülést, most már inkább azon gondolkodom, hogy jövőre min lehetne változtatni, hogy a frissítés, az energia-utánpótlás gördülékenyebben menjen.

– Mikor jött el az első holtpont?

– Túl korán, negyven kilométer után már elkezdett rendetlenkedni a gyomrom, és a célvonalig nem is jött rendbe. Kínlódtam rendesen, ám próbáltam végig a teljesítésre koncentrálni. Szilasi Árpád kerékpáros kísérőmmel már összeszokott párost alkotunk. Nélküle el sem indulnék, most is végig a támaszom volt. Fülöpné Erdei Anikó masszőrnek pedig szó szerint a két keze munkája benne van, hogy végigzakatoltam a távot. Köszönet mindkettőjüknek a segítségért.

– Mi jár(t) a felében a kritikus pillanatokban?

– Alapfilozófiám roppant egyszerű: nem szabad engedni, hogy a test átvegye az irányítás az elme felett. Azaz, megpróbálok végig tudatosan a futásra koncentrálni. A belső monológok során azért néha én is elmélázok: miért is gyötröm magam, talán engedni kellene a testnek. Aztán eszembe jutnak mindazok, akik évek óta szurkolnak nekem. Az idei Ultrabalaton előtt, alatt és után is folyamatosan kaptam a támogató üzeneteket, biztatásokat. Ezekből a pozitív visszajelzésekből szinte korlátlan energiát lehetne meríteni, és ha az ember fejben rendben van, akkor a menetrendszerűen érkező fizikális holtpontokat át lehet és kell is vészelni.

– Negyedik alkalommal indult el az Ultrabalatonon (UB). Számos hosszú távú futóverseny van, miért tér vissza újra és újra a magyar tengerhez?

– Ezen már magam is sokat töprengtem. A reggel hétórai rajt előtt megszólal a gong, majd felcsendül az AC/DC klasszikussá lett slágere, és elkapja az ember egy semmihez sem hasonlítható bizsergető érzés. Ezúttal annyira meghatódtam, hogy könny szökött a szemembe, pedig várt még rám a 211-es kaland. Másrészt, az UB-nak van egy sajátos varázsa. Az első kísérletem, 2015-ben kudarcos volt, azóta azonban zsinórban háromszor körbeértem. A jelenlegi mérleg: Krausz István – Balaton: 3–1!

– A Dunaújváros Sportjáért Díj átvételekor elmondta, a jól sikerült az idei Ultrabalaton, akkor beadja jelentkezését a legendás hellén ultrára, 246 kilométeres Spartathlonra.

– Meglehet, abból már nem lesz semmi. Ahhoz, hogy részt vegyek a Spartathlon-lottón 29 órán belül kellett volna teljesítenem a távot. Az említett gyomorproblémák miatt sokszor kiesett 10-15 perc. E pauzák után nehéz volt újra felvenni a ritmus. A sportban azonban, a „ha”-val kezdődő felvetések teljesen értelmetlenek. A tény az, hogy 194 kilométeren keresztül viszonylag jól ment a futás, aztán már bele-bele sétáltan és matekoztam az idővel is, hogy kényelmesen, szintidőn belül visszaérjek Balatonfüredre. Az alapvető célomat elértem, a sérülések is elkerültek, összességében nem lehet okom panaszra. A Spartathlont elengedtem, ellenben neveztem a június 24-én esedékes Coveris BácsKiskunUltra 50 mérföldes távjára, szeptemberben pedig ismét jön az EMU hatnapos világkupa, ahol szeretném elhozni az ötödik zászlót is, azaz 600 kilométer fölé kerülni. Ha csak 10 méterre is, én már boldog leszek.