Összegzés: az életet én igazából a kislányomtól kaptam vissza

Az Agora Savaria Kulturális és Médiaközpontban azóta látható a Ki a következő? és az Egy élet – két csoda című fotókiállítás. Két kiállítás, egy kényes témakör: a mellrák. Két üzenet: a szűrővizsgálatot tilos kihagyni, és a mellrák után is van élet. 

A Ki a következő? a betegség fizikai lenyomatát mutatja be. Főszereplői, hősei felvállalták műtéti hegeiket, amiket két hennafestő művész Mehndi Gyöngyvér és Gimet Isabelle (aki maga is érintett) – egyedi mintákkal fedett el, szépített meg Csikós Árpád művészi aktfotóin. Az Egy élet – két csoda 18 olyan, zömmel 40 év alatti nőt mutat be, akiknél a terhesség ideje alatt diagnosztizálták a betegséget, vagy utána döntöttek a gyermekvállalás mellett. Harcoltak a daganattal, saját történetükkel szeretnének erőt adni, példát mutatni sorstársaiknak. Az anya-gyermek kötődést Csikós Árpád és Dombovári Tamás örökítette meg. 

Dr. Nemény András, Szombathely polgármestere maga is „fogyatékkal élő”, ahogy beszédében kijelentette, 1-es típusú cukorbetegséggel él. Nem csoda hát, hogy rendkívül emberi, meghatott és megindító beszéddel nyitotta meg a tárlatot. „...amikor az ember érintetteket olvas, bevonódik, megérintetté válik, akkor először a csend időszaka jön. A gondolkodásé, az elmélyülésé, és valahogy nem jönnek ki a szavak. Ha az érintettek, mint ebben az esetben is, bátran kiállnak és fölvállalják a személyes történetüket, akkor a megérintetteknek – különösen a közszereplőknek – valós felelősségük van abban, hogy ezeket a gondolatokat fel tudják erősíteni, és el tudják juttatni amennyire csak lehet, minél messzebbre. ...Az első szó, ami jött, az az élet volt, mert végső soron az életről beszélünk... ...hogy áldott állapotban lenni egy hihetetlenül áldatlan helyzetben, az vajon mit jelent, azt hogy lehet megélni? S hogy ebben a helyzetben milyen döntést hoz az ember. Ahhoz már a következő szó kell, ez a bátorság. Mert bátorság kell ahhoz, hogy az életet válasszuk. Nemcsak a sajátunkat, hanem akár a sajátunk árán, annak kockáztatásával egy másik életet. Bizony bátorság az is, hogy valaki fölvállalja a saját történetét egy ilyen nagyon nehéz helyzetben, kiáll, megmutatja magát, és azért teszi ezt, hogy segítsen másoknak. Mert van kiknek, és van mit segíteni. Kell még egy szó, az erő, és biztos, hogy kell hozzá hit és remény is. Persze kell hozzá bizalom a fotós, a hennafestő és a „modellek” között és a remény abban, hogy tudnak segíteni...” 

Csikós Árpád fotóművész: „Annál nagyobb megtiszteltetés a fotós számára valószínűleg nem létezik, mintha valaki leveszi a ruháját, és művészi aktot készíthetünk róla. Annál kiszolgáltatottabb nincs, mint amikor egy modell a kamerával szemben olyan szinten tárulkozik ki, hogy leveti a ruháját. Fokozottan igaz, amikor a fotózás apropóját egy betegség adja. Ha aktot fotózunk, mindig ügyelni kell arra, hogy maximálisan megőrizzük a fotóalany méltóságát. Ezek az emberek egy súlyos betegségen estek át, tehát nagyon kellett arra figyelni, hogy megfelelő körülmények között, megfelelő minőségben és méltósággal ábrázoljuk őket. Éppen ezért kollégáimmal különös hangsúlyt fektettünk arra, hogy technikailag tökéletes legyen az anyag, és semmiképpen nem lehet bántó, sértő számukra. Visszanézve magam is meglepődtem, mekkora technikai előkészületek voltak. Legalább 50–60 próbafotót készítettünk bevilágítva fénydublőrrel, hogy mire odajön az adott hölgy, addigra előkészítve legyen a helyszín. Így csak arra a 10–15 másodpercre redukálódott számára a fényképezés. Technikailag és emocionálisan is nagyon szeretem ezt a két anyagot.” 

Mehndi Gyöngyvér: „Ketten festettünk a barátnőmmel 9 lányra. Róla, Gimet Isabelle-ről tudni kell, hogy mi úgy találkoztunk, hogy ő volt az első kopasz buksi, akit én megfestettem, ugyanis mellrákkal küzdött ő is. Annyira megszerette a hennát, hogy meg akarta tanulni ezt a technikát. Négy fotón az ő festései láthatók. Nagyon készültünk erre a munkára. A lányok nagy részét már ismertük, de ha ismered, az nem ugyanaz, mint ha a mellkasára támaszkodva órákon keresztül hennázunk. Ami miatt életem egyik legszebb és legmegrázóbb élménye egyben, hogy minden hölgynek már a helyreállított mellére festettünk. Azért itt összevissza kaszabolt mellkasokról beszélünk, és ez borzasztóan megrázó dolog volt. A hennafestés adott egy pluszszépségfaktort ennek az anyagnak. Nem az az első, amit meglátunk, hogy a helyreállítás mivel jár. Talán nekik is könnyebb volt levetkőz­ni, ez olyan, mint egy pluszréteg, de némi szeretetenergiát mi is raktunk ebbe a dologba. A henna egy gyógynövény, jelentése: áldás. Így tekintsenek a képekre!” 

Horváth Carmen: A terhességem alatt kaptam meg a diagnózist. Annak a kilenc hónapnak a legnagyobb csodának kéne lenni. Nekem a hetedik hónapban megtörték ezt a csodát. Ekkor már egy nagyon nagy daganatról beszéltünk, és nem azért, mert elhanyagoltam. Elég tanulságos az én történetem, mert én egy másfél centis daganattal mentem be az első vizsgálatra, ahol azt mondták, hogy ne foglalkozzak vele, ez egy jóindulatú elváltozás. Eltelt három hónap, és a daganat csak nőtt. Visszamentem. Megnyugtattak: a hormonok, a terhesség okozza az egészet, de mintát vettek még egyszer. Ugyanaz az eredmény: nem kell ezzel foglalkozni. Mivel folyamatosan csak nőtt, nem hagyott nyugodni a gondolat. Amikor már hétcentis volt, újra visszamentem. Furcsán néztek rám, hiszen már kétszer mondták el, hogy ez csak a terhesség és a hormonok. De hogy megnyugodjak, másnap még egyszer vettek mintát. Egy hét múlva jött a telefon, hogy baj van, be kéne jönni, mert azonnali műtét, és a gyereket koraszüléssel kell a világra hozni. De nyugodjak meg, a koraszülött-ellátás nagyon jó. Felkerestem egy másik kórházat is, úgy éreztem, kell egy másik vélemény is. Így kerültem az Onkológiai Intézetbe, ahol nem kellett koraszülöttet csinálni a babából, a 38. héten született, teljesen egészségesen. Két kemoterápiás kezelést is kaptam, amíg a pocakomban volt. Ha valaki azt érzi belülről, hogy valami nincs rendben, akkor ne nyugodjon bele! Az volt a szerencsém, hogy a pocakomban volt a baba, és ezért éreztem, hogy vissza kell mennem. Ahogy a kép alatt is megfogalmaztam: az életet én igazából a kislányomtól kaptam. 

Halom Borbála, a Mellrákinfo Egyesület alapító elnöke 2012-ben esett át a betegségen. Gyógyulása közben alapította az egyesületet azért, hogy minél több fórumon minél több nőhöz juttassa el a mondandóját. „Mindkét anyag arról szól, hogy figyeljünk oda önmagunkra, és a lényeg az, hogy járjunk el a szűrésekre.” 

Bár még csak öt év telt el a felvételek elkészülte óta, de már van két kép, aminek a sarkába fekete szalag került. Ennél erősebb üzenet aligha kell, mert az időben felismert mellrák igenis gyógyítható!