Ez tényleg sok! A vállam is megfogják? A fejem fölött süvített egy nyílvessző!

Dunaföldvár - Már az első napi próbák is biztatóak voltak. Appelshoffer János elmondta: 
– Most egyelőre csak az időjárás miatt izgulunk, de bízunk benne, hogy megússzuk eső nélkül. Ez egy korábban bemutatott darabunk, amit tíz éve csináltunk. Ez nagy idő, a világ és a mi számunkra is. Sokat értünk időközben, én magam is, és átdolgoztuk az előadást. A nagy különbség az eredetihez képest, hogy az ifjúsági regényből, ami az egésznek az alapja (ez egyébként Berze-Nagy Ilona: Lábuk nyomát elmosta a víz című műve, ami a török kori Magyarországon játszódik), abból minél több szöveget szerettünk volna a felújított darabba beemelni. Azt gondoltam, hogy ezekkel a ­szövegekkel nagyon kerekké tudjuk tenni az egész történetünket. 

– Hol van benne a mágia? 
– Szerintem ott, hogy jó döntéseket hoztunk. És most ezzel egy kicsit hadd dicsérjem magunkat. A témaválasztásért. Ez most megint nagyon a miénk, a földváriaké, a mi kultúránk része. Olyan nevek szerepelnek benne, akiknek a viselői még ma is közöttünk élnek. Emellett olyan viseletről beszélünk, ami még mindig ott lóg az öregasszonyok szekrényében. Azt a bizonyos fekete kötényt mi minden szüreti fesztiválon fel fogjuk kötni, ami ott fog lógni a lányok ölén. 
Szinte a színpadról érkeztek a földvári búcsúba, a Szent Ilona Öregtemplom parkjába. A táncművész nyomatékosít: – Minden fellépést komolyan veszünk, ezt is. Vallásosak vagyunk. Bármi történjék, és akármilyen fáradtak vagyunk, ha egy párral vagy egy kisebb csoporttal is, de itt leszünk. A két napot én nem sikerszériának nevezem. Dolgozunk, csináljuk, és hála Istennek sokszor jó dolog születik belőle. 

– Hogy telt az a hét? 
– Délelőtt és délután pró­báltunk, utána este zenéket vagdostam, magyaráztunk, olvastunk. A másik ember varrt, a harmadik fúrt-faragott. Minden este egy kis csapatösszetartás is volt, és az is annak a hétnek a nagyon fontos tartozéka lett. Felülírhatatlan barátságok szövődnek. Két élőzenekarral dolgozni mindig kétélű dolog, nagyon ­nehéz ügy. Nyilván sokkal egyszerűbb lenne, ha csinálnánk egy jó minőségű, stúdió-hangfelvételt, azt berakjuk, mindig kiszámíthatóan, ugyanúgy szól. De! És itt jön a lényeg: az élőzene mindent felülír. Akik itt muzsikáltak, a magyar és a török zenét játszók is a táncházakban nevelkedtek. Egész estéket képesek végigmuzsikálni. Láb alá. Mindenkinek a kívánsága szerint: milyen tempóban és dallamban. És ezt ők nagyon tudják. Van benne rizikó, de megéri. 

– Hogy lehet szívet cserélni? 
– A török zenét játszó (magyar) művészek és az arra táncolók is magukkal ragadták a közönséget! Iszonyat erődemonstráció van a zenéjükben, amire nekem dramaturgiailag volt szükségem. Itt van egy kedves, mosolygós nép (a magyarok), akik boldogan vásároznak és poharaznak, beszélgetnek, de egyszer csak belép közéjük egy vad horda (a törökök), akik mindenen keresztül legyalázzák őket. Ehhez az előadott táncok lehengerlő ereje tökéletesen illett. 

– Ön is táncolt az előadáson. 
– Naná! Nagyon szeretek táncolni, de volt ebben egy kis praktikum is. Belülről érdekes és hasznos dolgokat vesz észre az ember. 

– A fontosabb segítők? 
– Sok-sok segítségre volt szükségem. Szó szerint értse: az egész együttes egy emberként lett azzá. Két lány az internetet böngészte, hogyan lehet hiteles és jó turbánt kötni? Másik három ember hozott csavarhúzót és építette a várat és fölszerelte a keresztet (nyolc méter magasba!). Mások ácsoltak és hegesztettek. Volt, aki folyamatosan járta az erdőket, hogy botokat gyűjtsön a kellékek közé, mert folyamatosan eltörtek. Volt olyan apuka, aki a hatvan ember hétvégi étkeztetésére ajánlotta föl a nyersanyagot. A következő hatvan liter borral érkezett. Meg lehet ezt egy embernek is próbálni, de előfordulhat, hogy belerokkan. Alapvetően én találom ki ezt a dolgot, amihez van egy koncepció. Berze-Nagy Ilona: Lábuk nyomát elmosta a víz című ifjúsági regényéből kigyűjtöttem a szövegeket. Ebből írtam egy forgatókönyvvázlatot. Ezeket átküldtem Novák Péternek, akivel ezúttal is együtt dolgoztam. Ő dramaturgként vette kezébe az anyagot, átnézte, beleírt és készre szerkesztette. A zenekarokkal is közös munka folyik. Elmondom, hogy milyen hangulatot szeretnék, ők pedig megmutatják, hogy ahhoz mi illik. Majd a táncokat állítom össze, amiket nyilván hozzáigazítunk az adott táncosokhoz. A koreográfia is az enyém, de segítségnek folyamatosan ott van mellettem Anikó, a feleségem, és Pesten a kollégám, Rémi Tünde. Aztán a rendezés is az én dolgom volt. Ezzel együtt nem szeretem magamat rendezőnek hívni, mert nem vagyok az. Elképzelem a látványt, amit aztán a próbák során helyére teszünk, és amit az előadások során a közönség megcsodálhat. 

– A nézők a komfortzónájukon kívülre kerültek? 
– Nem szerettem volna, ha úgy éreznék, mint ha egy nagy tévé előtt ülnének. „Az én helyem a nézőtéren, ők a színpadon lesznek. Hátradőlök, megnézem, tapsolok és hazamegyek.” Na ne! Érezze furcsán magát! „Most innom kell? De hát ez nem egy színház? Most meg körbecsapkodnak egy ostorral? Na ne, ez már tényleg sok! Még a vállamat is megfogják? Hú, itt meg rohan egy ember! Nahát, a fejem fölött ellőttek egy nyílvesszőt! Erre nem hívták föl a figyelmemet! Ez biztonságos? A lábam mellett botokkal csapkodnak, aztán meg ordibálnak! De ne ordítsanak, hiszen színházba jöttem!” Úgy érzem, hogy ezekkel a dramaturgiai módszerekkel csaknem két órán keresztül, nagyon magas szinten fenn tudtuk tartani a figyelmet. 

– Hogy tetszet? 
– Arra még soha nem gondoltam, hogy én minősítsem a saját magam munkáját. Az első előadásra mindenki ­nagyon odatette magát. A második pedig nagyon precíz előadássá sikeredett. ­Szerintem olyan előadás született, amelyik a világ bármely színpadán megállná a helyét. Ebben az előadásban ötven amatőr táncos lépett föl! Akik egyébként ácsok, villanyszerelők, kozmetikusok, gépész­mérnökök, az atomerőmű specialistái. Olyan emberek áldoznak ezekből a komoly munkáikból, hogy az lenyűgöző. Ilyen produkciót csakis profi táncosoktól láthatunk. 

– Becsukjuk a dossziét és vége a sikersorozatnak? 
– Nem tudom megmondani... Elvileg bármikor megismételhető, csakhogy nem valószínű, hogy össze fog jönni. Az első verziót tíz éve, egyszer tudtuk bemutatni. Ez most sokkal több munkával készült el, és kétszer láthatta a közönség. A harmadikat anyagi okok miatt nem tudtuk bevállalni. A civil szakmájú táncosokkal nem hiszem, hogy vállalkozhatunk rá. A szabadságukat így is a családjuk rovására áldozzák föl. Havi egy előadás kétnapos próbával járna, ezért kétségeim vannak miatta. Ha belevágunk, nem tud mindenki mindenütt fellépni, ezért kimarad az élményből. Pedig ennek az a legnagyobb hozadéka a táncosok számára!