Elfogadlak

A világ egyik legbékésebb és legtöbb csodáját ígérő kijelentése a következő: elfogadlak olyannak, amilyen vagy! Lehet, hogy van, amit nem értek veled kapcsolatban, lehet, hogy valamivel nem is értek egyet, de amíg tiszteletben tartjuk egymás határait, addig elfogadlak pont úgy, ahogy te jól érzed magad! 
Micsoda nagylelkűség, milyen fokú kíváncsiság és mekkora bölcsesség kell ahhoz, hogy ez a kinyilatkoztatás szívből fakadjon, és ne csak egy jól hangzó klisépuffogtatássá korcsosuljon. 

Az elmúlt éveimben, évtizedeimben már megszoktam, hogy teljesen agyamentnek néznek sokan. Engem nem zavar ez a szemüveg, sokszor kifejezetten mulattat. Viszont volt idő, amikor rosszulesett, hogy egyes tulajdonságaimért, tetteimért megbélyegeztek, sőt elutasítottak. Hozzáteszem, hogy olyan jellemvonások miatt, amikkel kifelé nem ártottam, csak amelyek sokaknál elnyerték a „furcsa” skatulyát. De ide hozhatnék ennél erőteljesebb jelzős szerkezeteket is. Szóval volt idő, igen, amikor bántott, hogy azért, aki akkor és ott voltam, nem elfogadást, hanem ítélkezést, sőt elutasítást kaptam. 

Aztán ráébredtem arra, hogy ezek az amúgy fájó alkalmak tökéletesek arra, hogy magamba nézzek, és újabb meg újabb leckéket sajátítsak el a példámon keresztül a nagybetűs életről. Ez az a fordulópont, amikor minden tüske rózsabimbóvá változik, mert benne rejlik a nemesedés, a jobbá válás lehetősége. 

A bélyegzés, a címkézés gyors, egyszerű és fájdalommentes megoldás, mert általa elkerülhető a változás látszata is. A változatlanság azonban mozdulatlanság, ami az élet hiányáról szól. Így a másik elfogadása a kezdete a formálódásnak, a kinyílásnak és a lassú átalakulásnak. Én az utóbbit választom.