Beri Aryval, a Szerelem első vérig sztárjával beszélgettünk

– Dunaújváros? 
– Egyszer biztosan voltam, kétszer pedig valószínű. Az elsőnél egy lagziban léptünk fel. Természetesen nem volt fuvarunk. Belőtt hajjal, fellépőruhában pakoltuk fel az erősítőket, dobot, meg mindent. Decemberben. Az újvárosi pályaudvarról még sétáltunk közel egy kilométert. A lagziban volt egy vendéglátós zenekar meg mi, akik rock and roll-t játszottak. Hajnalban még felszolgáltak a násznépnek egy tálca meleg meggyes pitét. Belekóstoltunk… Ha már Dunaújvárosnál tartunk. Volt és van egy nagyon jó barátom, Hagyó Béla. Amikor még működött a Beri Ary és a Játékos Fiúk, akkor gyakorlatilag egy kommunában, a Gébics utcában laktunk. A Bélával és a Fekete Jenővel mi rendszeresen játszottunk az aluljáróban, hogy ki tudjuk fizetni a villanyszámlát… Aztán az élet elsodort minket egymás mellől, de úgy hiszem, a mai napig szívesen gondolunk egymásra. 

– A Szerelem első vérig befutásakor többször is, számos megjelenés során jelezte, hogy ez a fajta sztárkultusz nem igazán érdekli... 
– Én akkor, kezdőként még semmit nem tudtam erről a világról, és végül rájöttem, hogy nem is akarok. Aztán jött a Szabó Ildikó-féle Hótreál, amelynek nem lett volna eredetileg főszereplője. Végül a rendező a Kongresszusi Központban szaladt utánam, hogy kellek. Azt látta, hogy én nem az a gyerek vagyok, mint akit ő látott korábban. Egyiket sem tagadom, volt ilyen az életemben. Elmúlt... Van, akit az ismertség vonz, főként igaz ez a mai, digitális, internetes világban. De nekem soha nem ez volt a célom. Már számos interjúban elmondtam, hogy Hajnis Attila rendezőasszisztens hosszan kergetett. Én pedig azért mentem bele az első forgatásba, hogy majd a zenekart bele lehet tenni. Sok mindent tettem a zenekarért. Zenekarhű voltam. Ennek számos részét megbántam, de akkor lovagiasnak tűnt. A Szerelem első vérig után is sokáig átverve éreztem magam, de rögzíteném, hogy ez nem azoknak szól, akik ezt a mozit szerették, hanem ez egy belső őrlődés. Ami akkor úgymond lázadónak, dacosnak tűnt, az a saját életemből jött. Ennyi. 

– A Túsztörténetért nem vehette át az önnek járó elismerést. 
– Az úgy történt, hogy odamentem a ruharaktárba, átöltöztem, aztán vártam öt órát, és jött egy telefon, hogy végül nem kapok vízumot... Egy év múlva ismét csengett a telefon, behívtak, hogy van itt valami díj. Közben kiderült, hogy persze valaki kiment, és elháromnapozott a titkárnőjével... Dühös lettem, megborítottam egy asztalt, és elhoztam a díjat. Bevittem egy zaciba, ott mondtak egy összeget, kiderült, ebből még egy korrekt vacsora sem jön ki... Végül aztán odaadtam Szabó Stein Andrásnak. Ez az én San Sebastian-i kis Oscarom története... 

– Amelyet még egy magyar színművész kapott meg anno: Latinovits Zoltán. 
– Ám ezt akkor nem híresztelték. Bevallom, én is csak sokkal később tudtam meg. Akkor sem lebzseltem érte, és ma sem jelentkezek újságoknál. Most is így vagyok ezzel, a már elkészült munkáknak, cuccoknak a jövője nem érdekel. A jelen a fontos. Az az ­érdekes, hogy szinte minden interjúban eljutunk idáig. Rendre olyan hatást kelt, mintha én szomorú lennék. Nem így van! Nagyon vidám és pozitív ember vagyok, csak hát történtek ilyen dolgok az életemben. 

– Miért pont Fejér megyét választotta? 
– Igen, itt élek, jelenleg! Közben igazából kétlaki vagyok, hiszen a fővárosban is van egy kis festőműhelyem. Túlzás lenne ezt tanításként leírni, hiszen csak a tapasztalataimat, adott meglátásaimat adom át. Én a „Kisképzőn” végeztem. Fantasztikus volt, de ott sem tanítottak. Segítettek. Mert ez egy nagyon vékony jég... Én például festek az érdeklődők előtt, így próbálom átadni mindazt, amit gondolok. Közben tiszteletben tartom a másik véleményét, koncepcióját is. 

– A Szabad Földnek ez év elején adott egy interjút, amelyben úgy nyilatkozott: „megélhetési képzőművészeti bűnöző vagyok”. 
– Néha! Ez pusztán csak annyit jelent, hogy a nép tehetősebb részét nem igazán érdekli az, hogy te teszel-e érdemben valamit, vagy sem. De ez a boltban is így van. Az ezer forintos kilós kenyeret sem érdekli az, hogy te mekkora művész vagy. Ezért néha, sőt, lehet, gyakrabban be kell vállalnom olyan melókat, amelyekből az a bizonyos egy kiló kenyér ­fedezhető. Nekem részben szerencsém, mert az ilyen megbízásokból is sokat lehet tanulni. ­Festettem olyan ­tacskót, amelyik könnyezett. Ezáltal könnyezett a megrendelő is... Nézzük a jó oldalát: én pedig már pontosan tudom, hogy néz ki egy tacskó. Hiába csalod bele a lírát, a kreativitást. A megrendelőt ez nem érdekli. A nagy egyetemes művészetnek pedig nincsen ökle, mert ha lenne, már rég lesújtana. Festettem képet, ahol Nagy Sándort kellett kicserélni a megbízó cégvezérre. Ebből megtanultam, hogy miként is lehet hűen árnyékolni a brokátot e reneszánsz képen. Másrészt az is fontos, hogy milyen tárgyban bűnözök. Jól hangzik, ön is megjegyezte. 

– Sok ezer dalt írt az utóbbi években. Lesz új lemez? 
– Ezek nem mind dalok, inkább dalkezdemények. Gyakran hajnalban felkelek, pötyögök valamit, aztán vagy kidobom vagy felmentem. Albumot nem tervezek, meg hát lehet, annyi embert már nem is érdekel. Pár hete voltam egy szülinapi bulin, és nem bírtam ki, megragadtam a gitárt, mert volt élőzene... Pár számot eljátszottam. Nekik ott tetszett, meglátjuk. Nem igazán erőltetem. Nem szerettem, amikor zenekaraim fellépéseinél a közönség mindig a Szerelem első vérig betétdalát kérte... 

– A dalszerzés után adódik a kérdés: hogyan tovább az aikidóval? 
– Én már korábban, nagyon-nagyon régen is akartam aikidózni. De nem arra mentem, amely ezt támogatná, azaz: bár meg az éjszakázás. Ez tartott vagy harminc évig... Tizenkét éve nem iszom, nem dohányzom. Már nem tetszett. Az sem, amit én csináltam, és amit rólam gondoltak. Kinőttem, kész... Egy pár év alatt kitisztítottam a vérem. Negyvenkilenc évesem lementem a második dojóba, amit feldobott az út. Azóta már saját. Heti három-négyet edzünk. 

– Beszéltünk a megélhetési kultbűnözésről, csakhogy Berencsi Attilának volt azért fővárosi, elismert és sokak által követett kortárs galériában is kiállítása. 
– Ambivalens a viszonyom ezzel, mert a galéria az igazából egy képbolt. Ott bárkinek lehet kiállítása, akiről úgy döntenek, hogy menők a képei. Ilyen most van. De ez inkább a már említett képboltjelleg: zacskós tej, párizsi. Olyan kiállításom, mint például korábban Szegeden volt, ami nem érdek nélküli, az ritka. Tudom én, hogy sokaknak fontos ez, hogy lássák a munkáikat. Én is ilyen voltam fiatalon. Ötvenöt évesen már nem ez vonz. A zenével is így vagyok. Felkelek hajnalban, lejátszom, amit érzek, és boldog vagyok. Megyek az orrom után, amerre kell mennem... De nem kell ezt kergetni. Sajnálom azokat, akik ezt kötelezően csinálják.