Az átmeneti büntetés snagovi száműzetés és házi őrizet volt

TÖRTÉNELEM - Nagy Imre és kormányának több tagja, összesen 42 ember a jugoszláv nagykövetségre menekült. Josip Broz Tito jugoszláv elnök ugyanis felajánlotta a menedékjogot emberbaráti okokra és a nemzetközi jogra hivatkozva. A követségre érkezőket egy belgrádi üzenet várta: a jugoszlávok elvárták Nagy Imrétől, hogy mondjon le tisztségéről, és nyilatkozatban ismerje el az idő közben megalakuló Kádár-kormányt. Nagy Imre erre nem volt hajlandó, ami kínos lett Jugoszlávia számára, ugyanis Tito a titkos brioni találkozón megígérte Hruscsovnak, hogy félreállítja a magyar miniszterelnököt. Mindez politikai patthelyzetet okozott. 

Elkerülni a botrányt 

Miért éppen a jugoszláv követségre menekült Nagy Imre? Ma is sokan felteszik ezt a kérdést, de ha akkor a magyar miniszterelnök nem a jugoszláv, hanem egy nyugati követséghez fordult volna menedékjogért, az politikai botrányt idézett volna elő magában a szocialista táboron belül, és nem biztos, hogy mindezt a szovjetek ölbe tett kézzel nézték volna. A másik ok a már említett brioni találkozó: Tito megígérte Hruscsovnak Nagy Imre politikai kiiktatását, annak első lépése a menedékjog volt. November 4-én tehát a jugoszlávok közölték a szovjetekkel, hogy Nagy Imre és munkatársai menedékjogot kaptak a jugoszláv külképviseleten. Miután a magyar miniszterelnök elutasította a lemondásáról szóló okmány aláírását, a jugoszláv fél kínos helyzetbe került. Ugyanis ha kiadják a követségen tartózkodó magyar menedékkérőket, akkor saját nemzetközi tekintélyüket teszik tönkre, a nyugati országok megkérdőjelezték volna külpolitikai szuverenitásukat. Belgrádot a legérzékenyebb pontján támadták volna nemzetközi szinten: hogy végül is, mint egy szocialista ország csak meghajlott a szovjetek előtt – ezt a látszatot Tito és társai el szerették volna kerülni. Másrészt a jugoszlávok tartottak attól, ha hosszú ideig nagykövetségükön tartózkodnak a magyar menedékkérők, az felbőszítené a szovjeteket, ami akár háborúhoz is vezetne a két ország között. Ezt szintén el szerették volna elkerülni, ezért még a fölött is szemet hunytak, hogy november 5-én egy szovjet páncélos tüzet nyitott a nagykövetség épületére. 

A jugoszláv–szovjet megegyezés 

November 10-én Hruscsov kompromisszumot ajánlott Titónak: Nagy Imre és társai mondjanak le tisztségükről és a menedékről, majd kérje meg Kádár János kormányát, hogy engedélyezze kiutazásukat Romániába, valamint Nagy vállalja, hogy semmilyen ellenséges tevékenységet nem folytat az új magyar kormány ellen. A javaslat mind a szovjet, mind a jugoszláv kormány számára elfogadható volt, így presztízs­veszteség nélkül jöhettek ki a helyzetből. Nagy Imre és társainak személye – mint az később kiderült – csak másodlagos volt. Titóról tudni kell, hogy a XX. század egyik legnagyobb „játékosa” volt. A második világégést követően Sztálin legjobb tanítványának számított, hatalomra jutása után a szovjet berendezést kezdte ráerőltetni a több nemzetből és nemzetiségből álló Jugoszláviára. Tito hiú, távolságtartó, de öntudatos és okos ember volt, aki kiismerte magát a különböző helyzetekben, és azonnal válaszolni is tudott a kihívásokra. Később zavarta, hogy a szocializmus minden kérdésében Sztálin szava volt a döntő, így előre lehetett látni, hogy Jugoszlávia egy sajátságos kommunista utat fog választani, ami 1948-ban meg is történt. A nyugati világ, élén az Amerikai Egyesült Államokkal felismerte, hogy Jugoszlávia fontos láncszem Nyugat-Európa déli területeinek védelme szempontjából, így jelentős katonai, anyagi és technológiai segélyt adtak Titónak, így személye mindinkább felértékelődött nemzetközi viszonylatban is. 

Nagy Imre viszont nem volt hajlandó lemondani, ez felbőszítette Titót, aki november 11-ei pulai beszédében élesen támadta őt, s támogatásáról biztosította a Kádár-kormányt. Nagy Imre visszautasította az őt ért vádakat, majd helyesbítést kért Titótól, ami nem történt meg. 

A kelepce 

A szovjet pártvezetők november 16-án találkoztak Kádárral, ismertették vele Nagy Imre és társai elrablásának és Romániába szállításának tervét, aminek részleteiben és kivitelezésében is megegyeztek. A jugoszláv kormány sem kifogásolta Nagyék Romániába szállítását, de csak azok beleegyezése esetén. November 18-án a három magyar menedékkérő elhagyta a jugoszláv követség épületét, hogy a továbbiakról tárgyaljanak Kádárral, de azonnal letartóztatták őket, amiről a jugoszlávok is tudtak. Nagy Imrének azt mondták, hogy társai már a Parlamentben vannak, és arról egyeztetnek az új kormány tagjaival, hogyan tudnának bekapcsolódni az új politikai életbe. Mindez Tito kétszínűségét bizonyította, aki egyszerűen feláldozta saját érdeke végett Nagy Imrét és társait, akik november 21-én szintén besétáltak a szovjet kelepcébe. Nagy Imre csak Jugoszláviába volt hajlandó menni, és Kádár megígérte, hogy nem lesz semmilyen számonkérés, ám miután elhagyták a jugoszláv követséget, a szovjetek Mátyásföldre vitték a csoportot a KGB parancsnokságára, majd 1956. november 21-én repülőgépen Romániába szállították őket. A román hatóságok a magyar vezetéssel együttműködve megakadályozták, hogy az ENSZ képviselői találkozhassanak velük. Nagy Imrét és társait egy, Bukaresttől negyven kilométerre északra lévő Snagov nevű faluban tartották fogva. Nagy Imre – aki még ezek után sem volt hajlandó lemondani – írásaiból később kiderült, hogy a házi őrizet körülményeit Kádár akarata határozta meg. 

A politikai színjáték 

Snagovban eleinte Nagy Imre többször is találkozott meghatározó román politikai vezetőkkel, de később már nem, végül teljesen megszűnt a kapcsolata a külvilággal. Nem kapott újságot, nem hallgathatott rádiót, sőt szinte a házból sem léphetett ki. A román titkosszolgálat Nagyék minden lépését figyelte, beszélgetéseiket lehallgatta, feljegyzéseiket lemásolta. Egy tanulmány szerint a román Nemzeti Levéltárban és a Securitate irattárában 11 darab, egyenként 200-250 oldalas dosszié található Nagy Imréről. 

1957-ben a magyar és a szovjet vezetők elhatározták, hogy Nagy Imrét és társait bíróság elé állítják, így április 9-én Kádár javaslatára az MSZMP KB elfogadta azt a határozatot, amely elindította a Nagy Imre és társai elleni büntetőeljárást. 1958. február 5-én vette kezdetét a titkos per, amelyet a katonai bíróság Fő utcai tárgyalótermében tartottak. A tárgyalás vezetőjéül a hithű kommunista Vida Ferencet nevezték ki, aki meg volt győződve Nagy Imre bűnösségéről és a legsúlyosabb ítélet szükségességéről. A koncepciós perben a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12, Jánosi Ferencet 8, Tildy Zoltánt 6 és Vásárhelyi Miklóst 5 év börtönbüntetésre ítélte. Az ítélet az MSZMP PB előzetes jóváhagyásával született meg. A három halálraítéltet átszállították a kőbányai Kozma utca 13. szám alatti gyűjtőfogházba. Nagy Imre utolsó óráit levélírással töltötte, de e levelek sohasem jutottak el szeretteihez. Miután a kegyelmi kérvényeket legfelsőbb szinten is elutasították, 1958. június 18-án hajnali 5 óra 9 perckor először Nagy Imrét akasztották fel, majd utána Maléter Pált és Gimes Miklóst. Holttestüket a börtön udvarán temették el, majd később titokban kihantolták, s a rákoskeresztúri köztemető főbejáratától legtávolabb eső, 301-es parcellájába, arccal a föld felé temették el őket. 1989. június 16-án Nagy Imrét és társait ünnepélyes keretek között újratemették Budapesten, több százezer fő részvételével.