Népek csatája: négy nap, hat ország, félmillió katona, százhúszezer halott

Napóleon nagy és soknemzetiségű, mintegy 600 ezres hadserege 1812 őszén és telén egy katasztrofális vereséget követően visszavonult Oroszországból. Az orosz kudarc után Bonaparte hadseregéből mindössze 27 ezer katona tért vissza hazájába, ezért a francia uralkodó már a következő évben új hadsereget toborzott, hogy felkészüljön megvédeni hazáját Oroszország, Poroszország, Svédország és Ausztria koalíciós erőivel szemben. Felállított egy 200 ezer fős hadsereget, de a haderő alig egyharmadát vihette csak magával, hiszen újoncai még nem készültek fel a harcra. A francia sereggel szemben viszont a koalíciós sereg több mint 400 ezer főt számlált, és az a körülmény is súlyosbította Napóleon helyzetét, hogy az egyesített porosz és orosz sereg elfoglalta Szászországot, a franciák egyetlen megmaradt európai szövetségesét. 

Mindezek ellenére Napóleon zsenialitásának köszönhetően a franciák két ütközetet is megnyertek, de Berlint már nem sikerült elfoglalniuk. Nemsokára Ausztria és Svédország is beszállt a konfliktusba a koalíciós sereg oldalán, ami tovább nehezítette Napóleon helyzetét. A több éve tartó háborús helyzet kimerítette Franciaországot, de Napóleon mindig tudott váratlan dolgokat produkálni, 1813. augusztus 27-én Drezdánál legyőzte a vele szemben álló szövetséges erőket, majd Lipcsébe vonult vissza, hogy ott várja be az ellenséges erőket. Katonai taktikáját arra alapozta, hogy felosztja a koalíciós csapatokat, majd egyenként legyőzi azokat, de tévedett. 

A lipcsei ütközet, ami a népek csatája lett 

Napóleon a városban összpontosította erőit, mire a szövetségesek a Lipcsén áthaladó összeköttetési vonalakat támadták. Az osztrákokat Schwarzenberg herceg, a poroszokat Blücher tábornagy vezette. Az oroszok parancsnoka Benningsen tábornok, a svédeké pedig az egykor francia marsall, Jean-Baptiste Bernadotte tábornok volt. 

Október 16-án a francia csapatok még visszavertek egy meggondolatlan támadást, amit Schwarzenberg herceg indított az oroszok támogatása nélkül. Másnap a Joachim Murat marsall vezette francia lovasság megrohanta az oroszokat, és majdnem elérte I. Sándor cár tábori főhadiszállását, ám végül nem járt sikerrel. Napóleon akkor még úgy gondolta, hogy a poroszok túl messze vannak ahhoz, hogy komoly támadást intézzenek, ezért áthelyezte serege egyes erőit, csupán egyetlen hadtestet hagyott a közeli Möckern város védelmére. A poroszok azonban közelebb voltak, mint azt a francia uralkodó és hadvezér tudta volna, ezért gyorsan elfoglalták a várost, és megtizedelték a magányos francia hadtestet. 

Október 18-án a koalíciós seregek egyesítették erejüket, és hathatós tüzérségi támogatással, frontális támadást intéztek a franciák ellen, ennek következtében Napóleon csapatai visszavonultak. A szövetségesek nem hagyták abba az előrenyomulást, már Lipcse elfoglalására készültek, a francia sereget pedig csaknem teljesen körülzárták, ahol fogytán volt a lőszer, az élelem, ráadásul rengeteg embert vesztettek. Ezért a francia császár megparancsolta Alexandre MacDonald marsallnak, hogy 30 ezer katonával vívjon utóvédakciót a város védelmében, miközben a francia hadsereg nagyobb része az Elster folyón átívelő hídon keresztül igyekszik kivonulni. 

Napóleon terve csődöt mondott 

A több mint 300 ezer katonával, négy irányból indított szövetséges támadás Lipcse peremén érte a franciákat, akik kilenc órán át állták a rohamokat, majd visszaszorultak a külvárosokba. Napóleon fő serege viszont az Elster folyó hídján igyekezett kivonulni a városból nyugat felé, ami eleinte rendben zajlott, mindaddig, amíg egy ideges francia altiszt túl korán fel nem robbantotta a hidat, ami tele volt visszavonuló katonákkal. Annak ellenére, hogy ellenséges támadás nem fenyegette Napóleon seregét, a robbanás teljesen átalakította a hadi helyzetet, így több mint 30 ezer francia katona csapdába esett. Többen megpróbáltak átúszni a folyón, közülük sokan vízbe fulladtak, vagy elsodorta őket az áramlat. A szétzilált francia sereget ez után már könnyűszerrel győzte le a koalíciós erő, a francia emberveszteség meghaladta a 70 ezret, a szövetségeseké pedig 54 ezerre tehető. Magának Bonaparte Napóleonnak végül is sikerült a visszavonulás, így elég ideje maradt arra, hogy felkészüljön Franciaország védelmére. 

A lipcsei csatát sokszor a nemzetek csatájaként emlegetik, s a napóleoni háborúk legnagyobb csatájaként vonult be a történelembe. E vereség után Napóleon bukása már elkerülhetetlenné vált, a szövetségesek előtt pedig megnyílt az út a Rajnáig. 

A következő év tavaszán a hét európai nagyhatalom, az úgynevezett Hatodik Koalíció diadalmas erői legyőzték a francia uralkodót, és kikényszerítették a trónról való lemondását, majd győztesként bevonultak Párizsba. 

Napóleon Bonaparte 

Napoleone di Buonaparte néven született 1769. augusztus 15-én a Korzika szigetén fekvő Ajaccio városában Carlo Buonaparte ügyvéd és képviselő, illetve Letizia Ramolino nyolc gyermeke közül másodikként. A korzikai Buonaparték toszkánai kisnemesi család leszármazottai voltak. 

A kitűnő képességekkel megáldott Napóleon hamar haladt előre a katonai ranglétrán, írása viszont egyszerűen olvashatatlan volt, és ezen később sem változtatott. Nagyon fiatalon lett tábornok, majd sorra vívta meg győztes csatáit, neve rövidesen ismert lett szerte Európában, és a legnagyobb hódítók és hadvezérek között tartották számon. Hatalmas volt népszerűsége a francia hadsereg katonái körében. Ennek egyik oka magatartásának volt tudható, menetelések és csaták során folyamatosan katonái közt tartózkodott. Osztozott az egyszerű katonák sorsában, ugyanazt ette, amit ők és ugyanúgy menetelt, mint azok. Anglia kivételével leigázta az összes akkori európai ország nagy részét. Kudarcai is voltak, mint az egyiptomi hadművelet, vagy a Nelson admirális elleni tengeri ütközet, de még ezeket is sikerült saját javára fordítania. Első konzulként lényegében katonai diktatúrát hozott létre. Komoly hatalom összpontosult a kezében. Ő nevezte ki a minisztereket, a bírákat, a tábornokokat, a köztisztviselőket és az államtanács tagjait. A belső stabilitás megteremtéséhez először le kellett zárnia a háborút, ezért békét kötött a környező nagyhatalmakkal. 1802 augusztusában Napóleont örökös konzullá választották. Rendelkezéseinek java része biztosította a modern Franciaország alapjait, így a prefektúrarendszer bevezetésével erősen központosította a közigazgatást, és megerősítette a rendőrséget. Új törvénykezést vezetett be, miszerint minden polgár egyenlő. Az elsőszülöttséget, az öröklődő nemességet és az osztálykiváltságokat eltörölte, a polgári intézményeket függetlenítette az egyházi ellen­őrzéstől, az egyén szabadságát, a szerződés szabadságát és a magántulajdon sérthetetlenségét tette meg alapelvnek. 

Király helyett császárrá koronázták 

A szenátus felajánlotta Bonaparte tábornoknak a császári címet, és 1804. május 28-án kikiáltották a császárságot. A Notre Dame-ban került sor az akkor már öt éve Franciaországot irányító Napóleon császárrá koronázására. Napóleon ugyanis nem szerette a forradalmi polgárság által gyűlölt Bourbonokhoz köthető királyi címet, ezért úgy döntött, hogy Nagy Károly császárságának hagyományait eleveníti fel, és ezzel nyilvánítja ki uralmi igényét egész Európára. A koronázásra elkészíttette a francia királyok régi, Nagy Károlyhoz köthető koronájának mását, mert az eredetit a forradalom idején szándékosan elpusztították. 

A koronázási ceremóniára Párizsba rendelték VII. Piusz pápát is, aki abban reménykedett, hogy gesztusáért bizonyos engedményeket kap viszonzásul Napóleontól, aki már akkor gyakorlatilag egész Itália ura volt. A pápa végül semmit sem kapott, sőt, amikor a koronát a császár fejére szerette volna tenni, Bonaparte egyszerűen kivette a koronát a pápa kezéből, és saját fejére helyezte. Napóleon császárként is folytatta hódításait, Austerlitznél legyőzte az egyesített oszt-rák–orosz sereget, Jénánál a poroszok szenvednek tőle vereséget, majd négy év múlva lerohanta Spanyolországot és Portugáliát. Az oroszországi hadjárat kudarcot hozott számára, a népek csatájában pedig megsemmisítő vereséget szenvedett. 

A fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, de Elba szigetére száműzték, ahonnan 1815-ben visszatért Franciaországba. Akkor kezdődött meg a 100 napos uralkodása, de Waterloonál döntő vereséget szenvedett a brit és porosz csapatoktól, így kénytelen volt lemondani, és az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona-szigetére ment száműzetésbe. Ott is halt meg 1821. május 5-én. Hamvait 19 év múlva hazaszállították, és Párizsban, az Invalidusok templomában helyezték örök nyugalomra.