Történelem

2022.11.10. 19:00

Az első légi bombázással egy új fejezet nyílt a hadtörténelemben

A hadviselés történetében egy új fejezet kezdődött, amikor az olasz–török háborúban 1911. november elsején az olasz légierő repülőgépe bombát dobott le a Taguira oázisra Líbiában. A léggömbökkel kezdődött, majd az említett háborúban olasz részről már repülőgépből ledobott gránáttal folytatott légi háború volt az első, levegőből történő bombázás a világon.

Farkas Lajos

Olaszok ágyúzzák a török állásokat Líbia területén. Ez a háború volt az első, amiben repülőgépek és léghajók bombáztak Fotó: Wikiwand

Törekedtek arra, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a Földközi-tengert

1911. november 1-jén Giulio Gavotti hadnagy osztrák gyártású Etrich Taube gépén a Taguira-oázis felé emelkedett, majd 90 méteres magasságból három, egyenként másfél kilogrammos gránátot ejtett a török csapatokra. „Az ülés mellett elhelyeztem egy bőrtokot, ide tettem a bombákat. Kis, kerek bombák voltak, egyenként 1,5 kilogramm tömegűek. Hármat tettem a tokba, egyet pedig a kabátom zsebébe” – emlékezett vissza az olasz pilóta. Az akcióban nagy valószínűség szerint nem sérült meg senki sem, ennek ellenére az olasz média felkapta az eseményt, és valóságos dicshimnuszt zengett a történelmi tettet végrehajtó pilótáról, a törökök viszont felháborodtak a szokatlan támadás ellen. Ez volt tehát az első eset a hadtörténelemben, hogy egy repülőgépet fegyverként vetettek be, majd ezzel elindult a légierő fejlesztése szerte a világon. 

Az olasz fölény 

Földrajzi elhelyezkedése és történelmi múltja miatt is Olaszország tekinthető a Mediterrán-térség egyik központjának, az olaszok a XX. század folyamán mindig is törekedtek arra, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a Földközi-tenger medencéjét, ezért a hadiflotta mellett a későbbiek folyamán is igyekeztek egy ütőképes légierőt létrehozni. A két világháború után a ­NATO-tag Olaszország napjainkban is jelentős légierőt tart fenn, és aktívan részt vállal a szövetségi hadműveletekben. 

Mindezek előzményeként 1861. február 18-án összeült az országgyűlés, s kikiáltotta az Itáliai Királyságot, majd március 17-én II. Viktor Emánuelt Itália első királyának koronázták. A következő években az alkotmányos rendet tiszteletben tartva uralkodott Itáliában, közben támogatta Garibaldi katonai expedícióját, amellyel 1861 szeptemberében megdöntötte a Nápoly-Szicíliai Királyságot. Novemberben ez az állam is Viktor Emánuel hatalma alá került. Ugyanakkor a király megtiltotta Garibaldinak, hogy megtámadja a pápai államot, amely szövetségesének, a francia császárnak védelme alatt állt. Ezt követően a közép-itáliai államok 1860-ban népszavazás révén egyesültek Viktor Emánuel királyságával, a szövetséges szerződés fejében azonban Savoyát és Nizzát át kellett engedni a franciáknak. 1866-ban a porosz–osztrák háborúban Viktor Emánuel ügyesen kihasználta a kínálkozó politikai alkalmat, és Poroszországhoz csatlakozott, hogy az osztrák fennhatóság alatt álló Velencét az egységesülő Olasz Királysághoz csatolja. Seregei vereséget szenvedtek, ennek ellenére a békeszerződés értelmében Viktor Emánuel megkapta Veneto tartományt Velencével együtt. 1870. szeptember 20-án foglalták el az olasz csapatok Rómát, és egyesítették az Olasz Királysággal, ezzel véget ért a nagy olasz egységesítés. 

Európai tényezővé válni 

A XIX. század végén Olaszországnak az Osztrák–Magyar Monarchiával fagyos volt a kapcsolata. Ennek oka részben abban rejlett, hogy Észak-Itáliában hosszú ideig a Habsburgok jelentették az egységes olasz állam megteremtésének a gátját, továbbá Ausztria tiroli és goriziai területein számos olasz kisebbség élt, akik mindvégig hangoztatták egyesülési szándékukat az anyaországgal. Olaszország egyik célja az volt, hogy valamennyi olasz nyelvű embernek hazát nyújtó nemzet­állammá váljon. Az is nehezítette a két ország kapcsolatát, hogy mind Olaszország, mind pedig az Osztrák–Magyar Monarchia a Balkánon szeretett volna terjeszkedni. Az olaszok nem jó szemmel nézték Bécs, Bosznia és Hercegovina okkupációját sem, hiszen ezzel a Monarchia „lépéselőnybe” került. Az viszont az osztrákoknak nem tetszett, hogy az olaszok gyarmatokat szereztek az afrikai kontinensen, miután elfoglalták Eritrea és Szomália déli részeit, s megszállták Líbiát. 

A tengerparttól beljebb az olaszokat már nem védte a hajóágyúk tüze, és kiütközött gyengeségük: a harci tapasztalat hiánya. Nem tudtak mit kezdeni a hőséggel, a homokdűnékkel Fotó: Wikiwand

Az 1914-es szarajevói merénylettel elkezdődött az első világháború, de Olaszország nem támogatta a német és az osztrák háborús elképzeléseket, sőt azt is nehezményezte, hogy a Monarchia nem tájékoztatta az olasz uralkodót – III. Viktor Emánuel királyt – a Szerbiának küldött ultimátumról. 
Olaszország gazdasága messze elmaradt a nyugat-európaitól. Az alsóbb néposztályok életkörülményei rendkívül rosszak voltak, az állam képtelen volt a gyorsan növekvő népességet a nagyobb városokban elhelyezni, ami komoly társadalmi feszültségekhez vezetett, illetve ezért nagyon sok olasz elhagyta hazáját, és Amerikába vándorolt. Nagyravágyó tervei ellenére, az olasz ipar nem volt felkészülve egy komolyabb háborúra, hiszen acéltermelése jelentéktelen volt, széntelepekkel nem rendelkezett, a villamos és vasúthálózata pedig korszerűtlen volt. Az állam ugyan tartott fenn hivatásos hadsereget, de hadkötelezettség nem volt, ezért a toborzás csak nehézkesen haladt. A hadra fogható férfiak képzetlenek, fegyelmezetlenek és tapasztalatlanok voltak. Nem volt elég alkalmas katonatiszt, hadianyag, felszerelés és fegyver. Modern technikával az olasz hadsereg nem rendelkezett. S bár az olasz emberek a XX. század elején inkább békepártiak voltak, nem szerettek volna különböző háborúkban részt venni, de a nagypolitikát ez nem érdekelte. 

Az olasz–török háború 

A tripoli, illetve líbiai háború néven is ismert összecsapás-sorozat 1911. szeptember 29-től 1912. október 18-ig tartott az Olasz Királyság és az Oszmán Birodalom között, a mai Líbia területén. Olaszország gyarmatokat kívánt szerezni, majd miután Franciaország megszállta Algériát és Tunéziát, ezzel az Oszmán Birodalom észak-afrikai területei jelentősen lecsökkentek, Róma elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen. 1902-ben Franciaország és Olaszország kötött egy titkos megállapodást, miszerint Franciaország megszerzi Marokkót, Olaszország pedig szabad kezet kap Líbiában. 1911-ben Olaszország ürügyként azzal állt elő, hogy a Tripoliban lévő török tisztviselők a helyi lakosságot hergelik az olaszok ellen, emiatt az ottani olaszok veszélyben vannak. Isztambul tagadta a vádakat, mindenáron el szerette volna kerülni a háborút, ennek ellenére az olasz kormány hadat üzent Törökországnak. Az olasz hadiflotta október 3-án kezdte Tripoli ágyúzását, majd 1500 tengerésszel megszállták a várost. A törököknek Líbiában nem volt ütőképes hadseregük, helyzetüket nehezítette, hogy kevés hajójuk volt, így csak kevés katonát tudtak elszállítani. Helyi arab és beduin törzseket toboroztak. Az olaszok 20 ezer katonát dobtak a líbiai partokra, így több várost is elfoglaltak Bengázi kivételével. Az első nagyobb meghátrálás október 23-án történt, amikor az olasz csapatokat rosszul helyezték el Tripoli közelében, majd a török katonai egységekkel támogatott arab lovasok majdnem bekerítették az európai katonákat. Az olasz hadtesteket ezért kibővítették 100 ezer főre, a katonáknak 8 ezer törökkel és 20 ezer arabbal kellett szembenézniük. A háború ezután állóháborúvá vált. Az olaszok ekkor használtak először a háborúban páncélautókat és repülőgépeket, de mindez csekély hatással volt a háború kimenetére nézve. A tengeren az olaszok előnyben voltak, több hadihajóval és képzettebb legénységgel rendelkeztek, mint a törökök. 

Az Oszmán Birodalom egyre több sebből vérzett, e helyzetet kihasználta az olasz diplomácia, és Lausanne-ban 1912. október 18-án Róma számára kedvező békeszerződést írtak alá a felek. Az olasz–török háborút követően az olasz légierőt folyamatosan fejlesztették, így az első világháború kezdetén az olaszok már 70 korszerű repülőgéppel rendelkeztek. Az antant oldalán hadba lépő Olaszország hatalmas ütemben duzzasztotta fel a légierőt, így a háború végén már több mint 1800 repülőgépe volt. 

A két világháború közötti időszak volt az olasz légierő aranykora, Mussolini ugyanis nagy hangsúlyt fektetett annak fejlesztésére. A fasiszta diktátor tervei között az szerepelt, hogy egyeduralkodóvá váljon a Földközi-tengeren, és ehhez nélkülözhetetlennek tartotta egy korszerű légierő megteremtését. Az olasz kormány ezért hatalmas megrendelésekkel támogatta az olasz repülőgépgyártó vállalatokat, s megfelelő propagandával népszerűsítette a repülést, így sorra létesültek az egész országot behálózó repülőklubok és pilótaiskolák. 

Felhasznált irodalom 
– Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789–1914. Korona, Bp., 2005. 
– https://www.jetfly.hu/regi-jetfly/1737-az-olasz-legiero-tortenete. 
– Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada, 1789-1939, Historia, Bp., 1994. 
– Gyapay Dénes: Olaszország, Változó Világ, Bp., 2004. 
– Ormos Mária, Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás 1814–1945, Osiris, Bp., 1998. 
– Taylor, A. J. P.: Harc a hatalomért. Európa, 1848-1918, Scolar Kiadó, Bp., 2000. 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában