A félezer éves freskók kiállták az idő próbáját – és a kritikát

Az építész, Baccio Pontelli erődszerű épületet tervezett, az egykori salamoni templom pontos arányai szerint építette fel azt, az épület hossza kétszerese a magasságának és háromszorosa a szélességének. A rossz alapozás miatt azonban problémák adódtak – egyébként az egész Vatikán egy mocsaras területre épült –, 1504-ben a talaj süllyedni kezdett, ezért a déli fal kifelé kezdett dőlni, a mennyezeten pedig repedések keletkeztek, így félő volt, hogy az egész épület egyszerűen kettéválik. A felső emeleteket ekkor bontották le, a falakat megtámasztották és megerősítették, majd elkezdődtek a helyreállítási munkák, és ekkor került a képbe Michelangelo. 

A Sixtus-kápolna mennyezetfreskója ugyanis Michelangelo remekműve, a világ egyik legismertebb alkotása és az 540 négyzetméteres területével a legnagyobb egybefüggő freskója. Egyedülálló tablója a Szentírás szereplőinek és eseményeinek. Az 1508 és 1512 között keletkezett mű számtalan elemből áll. Kilenc központi festményen örökítette meg Mózes első könyvének jeleneteit, köztük a freskó legismertebb részletét, Ádám teremtését. Továbbá hét ószövetségi próféta, öt szibilla (eredete a görög sibylla, vagyis Isten akarata) arcképe, bibliai jelenetek, Krisztus őseinek felsorolása, mellékalakok, valamint az akkori korban újszerű márványdíszítés tette teljessé a kompozíciót. IV. Sixtus pápa elsősorban firenzei festőket bízott meg elkészült kápolnája falának díszítésével, a freskók párhuzamos ciklusokban ábrázoltak jeleneteket Mózes és Jézus életéből. A kápolna tehát Michelangelo megjelenése előtt már szinte kész volt, de mivel a süllyedés miatt hatalmas repedés keletkezett a mennyezeten, ezért II. Gyula pápa elrendelte a kápolna szerkezetének megerősítését, valamint a mennyezet újrafestését. 

Csinálj, amit akarsz! 

II. Gyula pápa először egy nagy felületű, de üres mennyezetet szeretett volna, az ablakok fölé pedig az apostolok képmását képzelte el, ezért miután Michelangelóval is szerződést kötöttek a kivitelezésre, a mester többször is vitába keveredett az egyházfővel, mert Michelangelo egy olyan művet akart megalkotni, amelynek még nem volt párja a világon. Ez a törekvése arra sarkallta, hogy ne elégedjék meg a pápa által kért változtatásokkal. II. Gyula végül is fent idézett szavaival zárta le a vitát a mesterrel, majd 1508 augusztusában elkezdődött a munka. A művész minden erejét latba vetve dolgozott, de külső okok miatt kétszer is meg kellett szakítania a munkát. Az anyagiak hiánya, illetve a pápa háborúi állandóan hátráltatták a műalkotások elkészítését. Ilyen volt a többi között az is, amikor Michelangelo az Úr palástját kék színűre szerette volna megfesteni, de ezt a színt csak egy speciális színezőanyagból lehetett előállítani, ami nagyon drága volt, ezért választotta a művész az egyedi lilás színt. A legnagyobb veszélyt ennek ellenére a beázások jelentették, a nedvesség ugyanis veszélyeztette a freskók (az alap a festéskor még friss, nedves a vakolat, a festék pedig mészvízzel összekevert porfesték) épségét. Az állványzatot eredetileg úgy tervezték, hogy az a mennyezetről köteleken függött volna, de ez a megoldás nem tetszett Michelangelónak, végül a párkányba fúrt lyukakba erősítették be a szerkezet tartógerendáit. A művész először a Noé-jeleneteket festette meg, de munkájával nem volt elégedett, sőt az elkészült freskón penész ütött át. Michelangelo ezért kénytelen volt új technikákat alkalmazni, majd megváltoztatta a vakolat összetételét, hogy jobban idomuljon a római klímához, így a penészedés nem tért vissza többé. Miután az állványzatot többször is elbontották, így Michelangelo is jobban szemügyre vehette addig elkészült művét, majd különböző változásokat iktatott be, aminek köszönhetően a freskó második felén nagyobbak és lendületesebbek lettek az alakok. 

A munka folytatódott 

A művésznek és munkatársainak nagy problémát okozott, hogy a korábban elkészült freskókhoz – amelyek a kápolna falait díszítették, az Ó- és Újszövetség jeleneteit ábrázolták – hogyan illesszék a mennyezet festményeit. Ezért olyan ótestamentumbeli jeleneteket választottak, amelyeknek egyértelmű üzenete a Messiás eljövetele. A Messiás héber szó, amely „felkentet” vagy „segítőt” jelent. Alapvetően nagy jelentőségű a messiás személyének meghatározása a hitvallásban, ebben rejlik az egyik nagy különbség a zsidó és a keresztény vallás között. Még a zsidók katonai felszabadítót vártak a messiás személyétől, addig a keresztények viszont magát Jézust tartják annak. 

Michelangelo számára a legnagyobb feladatot a Mózes első könyvéből származó történetek alapján tervezett öt kisebb és négy nagyobb méretű kép elkészítése jelentette, ugyanis ezek jelentették a mennyezetfreskó kompozíciójának gerincét. A teremtést, Ádám és Éva történetét ábrázoló festmények az oltártól a bejáratig időrendi sorban követik egymást, amíg a Noéról szóló képek a bejárattól az oltárig nézve vannak helyes kronológiai sorrendben. A világosság és a sötétség szétválasztása című jelenetet a mester egyedülálló módon ábrázolta, az Úr mintha maga is a világosság és a sötétség szétválasztásában teremtődne meg, alakja teljesen beborítja a teret, amint parancsoló mozdulattal visszaszorítja a sötétséget a világosság javára. Ezt követte „A Nap, a Hold és a növények teremtése”, majd „A víz és a föld szétválasztása” című jelenetek ábrázolása. Ezt követte az ember – Ádám, majd Éva – megteremtésének a bemutatása, ez az egész műalkotás legismertebb része. Az éppen megteremtett, tökéletes testtel rendelkező Ádám erőtlen karmozdulata éles ellentétben áll az Úr dinamikus mozdulataival, aki erőteljes karmozdulatával, erőt ad az első embernek. 

Megjelenik a Biblia a képeken 

A bűnbeesés, majd kiűzetés a Paradicsomból kép középpontjában áll a fa, amelyről a kígyó a gyümölcsöt nyújtja. Michelangelo szerint Ádám épp olyan vétkes a bűnbe­esésben, mint Éva. Ezt követi Noé története, majd a prófétáké, illetve a szibillák ábrázolásai. A hatalmas alakokat Michelangelo kevés színnel és nagy színmezőkkel ábrázolta. Szinte mindegyikük gyönyörű, színjátszóan redőzött ruhát kapott. A sarokjeleneteknél, a mennyezet négy sarkában nagy háromszögletű boltozatokkal, úgynevezett csegelyekkel kapcsolódik az oldalfalakhoz. Mind a négy csegelyben egy-egy bibliai jelenet látható az Ószövetségből, ezek fő mondanivalója a Messiásról szól. A Tízparancsolat nem a ma ismert sorban követi egymást, hiszen sorrendjüket a reneszánsz korában még nem szentesítették, ezért a Tízparancsolathoz köthető jelenetek az oltártól kezdve eltérőek attól, ahogyan azokat ma ismerjük. Krisztus őseit Michelangelo az oldalfalak ablakai fölött lévő félkörívekben és csegelyekben ábrázolta, a Máté evangéliumában szereplő felsorolás szerint. A sor nem teljes, ugyanis amikor az „Utolsó ítéletet” festette, az előkészületek során az oltárfalon két ablakot befalaztak, és csak a későbbi restaurálás folyamán derült ki, hogy a festő itt használta a legélénkebb színeket, mert a fényviszonyok miatt egyébként e festmények nem lettek volna jól láthatóak és élvezhetőek. Krisztus őseivel Michelangelo megteremtette az átmenetet a mennyezeten ábrázolt ószövetségi jelenetek és az oldalfalakon ábrázolt újszövetségi jelenetek között. 

Egy remekmű született 

A műalkotást 1512-ben mindenszentek napján leplezték le, a jelenlévők úgy érezték, hogy egy egyedülálló remekművet láthatnak, Miche­l­angelo műve tényleg elütött minden más, korábban keletkezett vagy addig elkészült falfestménytől. Valóban olyat alkotott, ami még nem volt az akkori világban, de alkotását a mai ember is ugyanúgy csodálja, mint az akkori reneszánsz kori. Annak ellenére, hogy Michelangelo Buonarroti önmagát mindig is szobrásznak tartotta – művei szintén lenyűgözőek – a szobrászat mellett a festészetben, az építészetben, sőt a lírában is maradandót alkotott. Művészete eltér a reneszánsz virágkorának többi ismert művészétől, hiányzik belőle az a harmónia, derű és az az ele­gancia, amely például Leonardo da Vinci műveit jellemzi. Különc és magányos volt a személyisége, állandó harcban állt önmagával és a világgal, ez pedig arra késztette, hogy keserűségét szobraiban és verseiben örökítse meg. Leginkább a tragikus hősöket igyekezett ábrázolni, olyanokat, akik hozzá hasonlóan igyekeztek kitörni a különböző korlátok közül, több monumentális terve is volt, de ezek közül csak nagyon kevés valósult meg, ez alól talán kivételek éppen a vatikáni Six­tus-kápolna falain lévő festményei, amelyek ma is ámulatba ejtik az egész világot. 

Felhasznált irodalom 
– Johanssen, Rolf H. 50 híres festmény – A művészettörténet legfontosabb festményei. Alexandra Kiadó, 2004. 
– Ismeretlen Michelangelo-iratok; sajtó alá rend. Wolf Rózsi; Franklin, Roma, Bp., 1931. 
– Marcia Hall. Michelangelo freskói a Sixtus-kápolnában. Corvina Könyvkiadó. 
– A művészet története: Az érett reneszánsz. Corvina. 
– Major Klára, D.: Ábel-Zsuzsanna: Képes bibliai lexikon. Bp., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,1988. 
– Lyka Károly: Michelangelo. A művészet kiskönyvtára sorozat. 
– Michelangelo Buonarroti versei. Magyar Helikon, Bp., 1959.