Van min vitatkozni: az ízléses beszédről

Ahhoz, hogy valaki ízlésesen beszéljen, minimum két dolog szükséges: szókincs és igényesség. A szókincs nyelvi műveltség függvénye, ami nem feltétlenül arányos az elvégzett iskolai osztályok számával. Kell hozzá például némi egyéni adottság, de fejleszthető önképzéssel is. A legfontosabb és legjobb fejlesztő az olvasás, méghozzá a szépirodalom olvasása. Sajnálatos, hogy manapság sokan kezdenek leszokni az olvasásról, mások rá sem tudtak szokni, vagy nem is akartak. Ez a szabadság!? Amikor az iskolai tanterveket bíráljuk, gyakran olyasmi ellen tiltakozunk, amire a gyerekeinknek a legnagyobb szüksége volna. A balga azzal érvel, hogy a gyerek meg sem érti a magyar szépirodalom remekeinek nyelvezetét, az Arany, Jókai, Vörösmarty és mások által használt szavakat. Ez bizony előfordul, és nagy baj, de hiszen épp ezért van az irodalom az iskolai tantárgyak között! Miért probléma az, ha a gyerek netán számára addig ismeretlen szavakat tanul meg a Toldi, a János vitéz vagy az Egri csillagok olvasása közben? Persze a hangoskönyv-hallgatás vagy a műről szóló film megtekintése során erre nincs lehetőség! Az anyanyelv szókincsének elsajátítása az oktatás és az olvasás során lehetséges. Ha nem tanulunk és nem olvasunk, a nyelvtudásunk jelentősen visszafejlődik. Sajnos, egyre gyakrabban lehetünk tanúi a külföldön élő és iskolázódó magyar gyerekek szegényes, csak a családban hallott beszéd útján elsajátított nyelv­ismerete lesújtó egyszerűségének. 
Egy, szupermodern technikával végzett vizsgálat szerint a magyar nyelvben közel 100 ezer szó van, amiből egy átlagos értelmiségi egy év alatt 25-30 ezret alkalmaz a beszédében. A különös elektromos úton előállított ingereknek már pólyáskorától kitett kibergyereknek viszont mindössze maximum ötezerre tehető a szókincse. Nincs mit csodálkozni azon, hogy nem tud tanulni, mert egy csomó szót nem ismer, vagy nem ért helyesen! Ördögi kör: nem olvasok, mert nem értem, és nem értem, mert nem olvasok! Nem lenne nehéz feloldani ezt az ellentmondást, csak rá kéne szokni az olvasásra, talán a szülőnek is! A legtöbb gyerek a nyelvtannal küszködik. Az anyanyelvtannal! Hogyan lesz képes idegen nyelvet elsajátítani, ha járatlan a nyelvtan fogalomkörében? Sehogy, vagy véres verítékkel később kell, hogy megtanulja. 

A szókincsünk aktív és passzív részre tagolódik. Az aktív, amit értve, ismerve tudatosan és rendszeresen használunk. A passzív, amit megértünk, de nem része a mindennapi beszédünknek. Ezután következik az a tömeg, amit nem ismerünk és nem is értjük a jelentését. Vigyázat! Nem az idegen nyelvekből bekerült, vagy a szakmák által használt angol, latin, német stb. kifejezésekről van szó! Eredeti, született magyar szavakról, amiket egyszerűen nem ismerünk. A passzív szókincs társalgás, gyakorlás, netán szótárhasználat, vagy a beszélő partner megkérdezése útján aktivizálható. A nagyszámú passzív szó meglétére abból következtethetünk, ha a beszélő nem tudja megismételni, kimondani, olvasás közben nem képes kiolvasni a szót. Aki sok kütyüt, ketyerét, izét, netán trágár kifejezést használ a beszédében, nem feltétlenül jópofa! Gyanítható, hogy nem ismeri a megfelelő kifejezést, esetleg nem jut az eszébe, mert ritkán használja. Az egyhangú, azonos szavakat, szókapcsolatokat használó embert hallgatni nemcsak unalmas, szomorú is. Elterjedt frázisok, ­rossz kiejtéssel használt, primitív szókapcsolatok (Na, nemá’ és hasonlók) nem viccesek! Kulturálatlan, kiműveletlen beszédű emberre vallanak, még akkor is, ha sokan megengedik maguknak. Annál szomorúbb, hogy sokan vannak… Babits mondta: „Lehet a szavaknak új értelmet adni, (új módon használni), lehet egy-egy új szót csinálni, de csupa új szóval nem lehet beszélni.” Jópofa, frappáns kifejezéseket a versekből kellene tanulni! Miért? Mert a költő, ez az érzékeny műszer, „helyettünk, kik szív-némaságra születtünk, kizengi idege húrjaival,” amit mi, egyszerű halandók – nem tudunk szavakba önteni. A kabaréban, stand up műsorokban a primitív ember kifigurázására kezdték alkalmazni a szavak előtti névelő elhagyását (odajött ember stb.), és mit ad isten? Egyre többen felejtik el kitenni a ­névelőt! Mintha ez így lenne helyes! 
A szókincshez tartoznak olyan szavak, amelyeket „nyomdafestéket nem tűrő” kategóriába soroltak – régebben. Ma már a nyomdafesték kevésbé válogatós, megtűri a közönséges, durva kifejezéseket is. A beszélgetések során viszont egyenesen sikk ilyen szavakat használni. Ha kabaréműsort hallgatunk, megfigyelhető, hogy a legtöbben akkor nevetnek, tapsolnak, ha ilyen, alpári kifejezések hangzanak el az előadó szájából. „Hány millió kocsis országa lettünk? – tette fel a kérdést Esterházy Péter egy előadásában. „Régebben a művelt, vagy pozícióban lévő ember súlyt helyezett arra, hogy választékosan beszéljen. Nem elég szenvedélyesnek lenni, nem elég szeretni, gyűlölni, szavak kellenek hozzá. Szavakból lesz fölépítve minden – a legszemélyesebbnek tetsző emlékek is.” – így Esterházy, és nagyon fontos dolgot mond! Aki nem tud, nem akar, nem törekszik arra, hogy igényesen beszéljen, az nem éli meg a vele történt dolgokat, nem tudja kifejezni a gondolatait, és marad a „ne má’, meg a lécci…” – a szomorú jövő, amit egy vicces sírfeliratként valaki így fogalmazott: Itt nyugszik a Magyar Nyelvtan. Élt: pár száz évet. Meghalt: a Facebookon, az interneten...