Fájdalmas magyar ezüstérem a drámai müncheni olimpián

– Az évforduló alkalmából a németek ötven ország érmeseit hívták meg egy ünnepélyes, fantasztikus gálára. Harmincnyolcan voltunk, elkísért minket Schmitt Pál korábbi köztársasági elnök, aki 1972-ben csapatban lett olimpiai bajnok, és Gyulay Zsolt olimpiai és világbajnok kajakozó, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke is – mondta az Aranycsapat Alapítvány vezetője, aki épp a júliusi utazás idején lett 74 éves. 
– Engem különösen meghatott, hogy felköszöntöttek azok, akikkel annak idején végigélhettem az olimpia napjait. Annak is nagyon örültem, a találkozások során a bajorok közül sokan elismerték azt, amit hazánk jelenleg képvisel a magyar nemzetért és Európáért. Mi egyenruhában, csapatként, egységesen utaztunk, küldöttségünk volt a legszervezettebb: így koszorúztuk meg a müncheni olimpiai idején történt terrortámadás áldozatainak emléktábláját is. 

– Ha már szóba hozta… Miként élték át a terrortámadást? 
– A nyugatnémetek ellen játszottunk volna hat órakor, de még fél hétkor sem kezdődött el a mérkőzés, ilyen késés a németeknél elképzelhetetlen volt. Aztán mondták, baj van, terrortámadás történt, túszul ejtették az izraeli sportolókat, akik épp velünk szemben laktak az olimpiai faluban. A tények ismertek: két sportoló már a túszejtés során meghalt, majd a németek szabadítási akciója közben a többi túsz is életét vesztette. Meghalt öt terrorista és egy német rendőr is. Később három palesztin terroristát az izraeliek titkos akció során kivégeztek. Két túszejtőt én még viszontláttam nálunk, a Sportkórházban, amikor ott bújtatták őket, amíg lehetett. 

– Mi volt az akkori labdarúgódöntő előzménye? 
– Az olimpia előtt kihirdették a versenyszabályt, amelyben azt határozták meg a harmadik és negyedik, valamint az első és második helyezés esetében, hogy döntetlennél semmiféle hosszabbítás nem lesz, mindkét csapat megkapja a bronz-, illetve az aranyérmet. Ennek az információnak a birtokában szovjet és keletnémet barátaink, akik a harmadik helyért játszottak az olimpiai stadionban 85 ezer néző előtt, kacagtatóvá tették a mérkőzést. Kilógott a lóláb, látszott, hogy megbeszélték a döntetlent: az első félidőben az egyik csapat megszerezte a vezetést, a másik egyenlített, a második félidőben ugyanez történt, csak fordítva, utána pedig már csak röhögtek a pályán. A 2–2-es döntetlen komédiája után nagy volt a felháborodás, sokan a belépőjegyük árát követelték, és szidták a keleti blokkból érkező futballistákat. A lapok azt írták, ha a németek és az oroszok, akik elvileg utálják egymást, meg tudtak egyezni, mi lesz akkor, amikor a két történelmi barát, a magyar és a lengyel játszik? Mérget vettek rá, hogy megint döntetlen lesz a végeredmény. 

– Nem az lett, sajnos… 
– Pedig a lengyelek könyörögtek érte, de egy nappal a mérkőzés előtt az akkori sportminiszter, Beckl Sándor korábbi baranyai párttitkár leültetett bennünket az edzőpálya szélére. Közölte: elvtársak, az nem számít, más sportbéliek milyen csalódást okoztak nekünk, de a világ legnépszerűbb sportágának teljesítenie kell, amit elvárunk tőle. Ugyanis az 1964-es tokiói és az 1968-as mexikóvárosi győzelem után harmadszorra is olimpiai aranyérmes lett volna a magyar válogatott. Kitűnő csapat a lengyel, a versenykiírás ismert, de meg ne tudjam, hogy bármiféle egyezkedés történik, mert annak beláthatatlan következményei lesznek, becsületes küzdelmet akarok, folytatta Beckl. Azt kérte, fektessük két vállra lengyel sportbarátainkat, ugyanis 1945 óta még csak döntetlent se értek el ellenünk, miért veszítenénk? 

– Mi járt volna a győzelemért? 
– Beckl azt mondta, meg kell majd tanulnunk úszni, de úgy értette, a pénzben. Megkaptuk volna a Munka Érdemrend arany fokozatát, öt évvel korábban mehettünk volna nyugdíjba, még a dédunokáink is szabadon sétálhattak volna be bármilyen főiskolára vagy egyetemre. Előtte mi 4–1-re legyőztük a nyugatnémeteket, két gólt rúgtam nekik, és már bent is voltunk a döntőben. 

– A másik ágon mi történt? 
– A lengyelek a szovjetekkel játszottak, Illovszky Rudolf kapitány Sárosi Lászlót kérte meg arra, figyelje a meccset. Aztán kérte a részletes tájékoztatást, de Sárosi azt mondta: ne haragudj, a 85. percig Blohinnal a szovjetek vezettek, azt hittem, simán nyernek, de a lengyelek kiegyenlítettek, majd két perc múlva rúgtak még egy gólt, és azzal megnyerték a meccset. De rájuk nem figyeltem, tette hozzá Sárosi. Így kezdődött. 

– Játsszuk le a döntőt most gondolatban! 
– A Bayern München öltözőjét kaptuk az olimpiai stadionban, mert mi akkor már kétszeres olimpiai bajnokok voltunk. Mentünk ki, eszméletlen módon zuhogott az eső, a folyosón lévő tévében láttuk Gedó Gyurit, ahogyan felemelt kézzel ünnepli az olimpiai bajnokságát. Az első félidő hullámzó játékot hozott, valaki, talán Kozma Misi bepasszolta a labdát, Várady Béla pedig belőtte a gólt, ezzel vezettünk, így mentünk az öltözőbe. Ami akkor már tele volt ládaszám tokaji aszúval, pedig a desszertbor, tudom, mert borkereskedő is voltam, nem ünneplésre való. Ott ültek mind a „téglák”, azok az emberek, akiknek az volt a feladatuk, hogy mindenkiről jelentést írjanak, akkor már egymást csókolgatták. Várták, hogy 45 perc játék után olyan mulatás legyen, amilyet még nem látott a világ, hiszen ahhoz a döntetlen is elég lett volna. Aztán az esőben Kazimiers Deyna lövésre szánta el magát, simán megfogta volna a lövést Géczi Pista, de az ötösön földet ért, felgyorsult és a hálóba hullott a labda. Azt gondoltuk, semmi gond, de aztán Robert Gadocha elment a balszélen, belőtte középre a labdát, valaki, akire már nem emlékszem, rálőtte, simán mellément volna három-négy méterrel, de megállt a labda egy tócsában. Arra, hogy mi történhet, egyetlen ember gondolt, Deyna, aki odalépett, és méla undorral bepasszolta a labdát az üres kapuba, mert Géczi Pista éppen lest reklamált a bírónál. Korábban a lengyelek kérték a döntetlent, akkor már mi mutogattuk annak a jelét a kezünkkel, de ők akkor már mást mutattak be nekünk. 

– Milyen lett a hangulat az öltözőben? 
– Ott már nem volt senki, de eltűntek a borosládák is. Nézd meg a képet az eredményhirdetésről, olyanok vagyunk rajta, mint egy temetésen. A dobogón mindenki örült, az oroszok, a lengyelek, de mi csak álltunk ott szótlanul, úgy éreztük magunkat, mintha huszonöt év börtönt kaptunk volna. Hihetetlen szomorúak és csalódottak lettünk, mert boldoggá akartuk tenni ezt a csodálatos magyar nemzetet. 

– Mára megszépült az emlék? 
– Most már emlékművet állíthatnánk magunknak, mert azóta még a legjobb négy közelébe sem jutott olimpián a labdarúgó-válogatott. Boldog és büszke vagyok, hogy tagja lehettem annak a csodálatos csapatnak, hiszen kitűnő eredményt értünk el.