A Sivatagi Vihar hadművelet hat hét alatt győzött Irak felett

A hozzávetőlegesen százezer főre becsült iraki támadóerő több száz külföldi foglyot is ejtett, akiket élő pajzsként használtak fel. A hajnali támadásban mintegy száz kuvaiti vesztette életét, az iraki veszteségekről a mai napig nincs semmilyen hivatalos adat. Szaddám Huszein iraki diktátor azzal vádolta Kuvaitot, hogy az a két ország közös olajmezőin, a kvótán felül kitermelt olajmennyiséggel, alacsonyan tartja az olaj világpiaci árát. Az igazság viszont az, hogy Irak sohasem ismerte el a britek által régebben „megrajzolt” iraki határvonalat, amellyel tulajdonképpen létrehozták Kuvait államot. A megszállást megelőzően már hónapok óta egyre súlyosbodó konfliktus volt a két állam között, amely végül is az iraki agresszióhoz vezetett. A gyors támadás során a kuvaiti haderő nem tanúsított komolyabb ellenállást, így gyakorlatilag az iraki erők reggelre elfoglalták az olajban gazdag kis országot. A támadás során a kuvaiti emír családjával és kormányával együtt Szaúd-Arábiába menekült. Szaddám Huszein azt állította, hogy csapatai egy, az uralkodó elleni felkelést próbálták így támogatni, de ennek ellentmond az a tény, hogy az inváziónak ellenálló kuvaitiakat egyszerűen lemészárolták. A megszállók egy bábkormányt is megalakítottak a látszat kedvéért, de három hét múlva Kuvaitból már egy iraki tartományt hoztak létre. 
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa már az első nap elítélte a támadást, és Irak elleni gazdasági és katonai szankciók bevezetéséről hozott határozatot. Az Amerikai Egyesült Államok is az iraki csapatok azonnali kivonására szólította fel Bagdadot, de akkor még nem helyezett kilátásba katonai beavatkozást. 

Az előzmények 

1979-ben a síita többségű Iránban megdöntötték a perzsa sah hatalmát és kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot. Az addig száműzetésben élő Khomeini ajatollah, vallási elöljáró szerezte meg a hatalmat, ami aggodalommal töltötte el a szomszédos szunnita többségű Irak lakosságát és annak vezetőit. Szaddám Huszein tartott attól, hogy Irán az egész arab térséget hatalma alá vonja, így háborút indított Irán ellen, amit Szaúd-Arábia és rajta keresztül az Egyesült Államok is támogatott. A közel nyolc évig tartó harcok rendkívüli emberveszteséget, valamint hatalmas anyagi költséget jelentettek Bagdad számára. Az öldöklő és évekig tartó összecsapás valójában mindkét felet teljesen kimerítette. Szaddám Huszein hadseregének működését külföldi kölcsönökből finanszírozta, legnagyobb hitelezője pedig a szomszédos Kuvait és Szaúd-Arábia volt. Amikor Irak és Irán 1987 nyarán békét kötött, Irak a 300 ezres emberveszteség mellé, több mint 70 milliárd dollár adósságot is felhalmozott. Szaddám Huszein ezután követeléssel lépett fel korábbi szövetségesével, Kuvaittal szemben, hogy a kicsi, de mérhetetlenül gazdag arab állam, engedje el a háborúra felvett hiteleit. Amikor Kuvait nem volt hajlandó elengedni az iráni háború költségeire felvett kölcsönt, Irak a megszállás mellett döntött. Miután nem sokkal az iraki agresszió után később bejelentették a két ország egyesülését, és mivel a világ olajtartalékának jelentős része éppen abban a térségen található, így csak idő kérdése volt, hogy erre az USA miként reagál. Azzal Bagdadban is tisztában voltak, hogy ezt az agressziót az amerikaiak nem fogják ölbe tett kézzel nézni. Az események felgyorsultak, miután az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa 1990. november 21-én elfogadta azt a 678-as számú határozatot, amelyben felszólították Irakot, hogy 1991. január 15-ig vonja ki csapatait Kuvaitból. A testület további gazdasági szankciókat is éltbe léptetett Bagdaddal szemben, és egyben felhatalmazott egy nemzetközi koalíciót, hogy bármilyen szükséges eszközzel kényszerítse ki Irakból az együttműködést. 

Az irakiak berendezkedtek Kuvaitban 

A bagdadi propaganda azt szajkózta, hogy az iraki hadsereget a kuvaiti ellenállók hívták be, hogy közösen megdöntsék a kuvaiti uralkodót, de már az elején kitűnt, hogy Szaddám Huszein katonái a hódító agresszorok, akik kegyetlen eszközöket vetnek be a kuvaiti civil lakosság ellen, ugyanis iraki részről már az első napokban sor került kivégzésekre és kínzásokra is. Az is a megszállás jeleit mutatta, hogy valamennyi kuvaiti gépkocsi rendszámát iraki rendszámra cserélték át, ezzel is elősegítve a lakosság ellenőrzését. Több százezer vendégmunkás hagyta el Kuvaitot az invázió után, de sokan csatlakoztak a helyi ellenállási mozgalmakhoz, igaz, ez eléggé kockázatos volt, mert mindennemű ellenállást az irakiak brutálisan megtoroltak. A mecsetek voltak az ellenállás központjai, ahol sok nő is jelen volt, gyakran tartottak demonstrációkat a megszállás ellen. Az iraki hadsereg nem tudta kollaborációra bírni a helyi lakosságot, ezért minden területen az irakiaknak kellett átvenniük az irányítást. A rendfenntartást így az iraki rendőrök végezték, akik kivették a részüket a kuvaitiak terrorizálásából, szinte mindennapossá váltak a házkutatások, letartóztatások és az erőszakos vallatások. Mivel viszont a megszálló erőknél virágzott a korrupció, ezért megvesztegetésekkel el lehetett kerülni a lebukást. A kuvaiti nép fegyvert is fogott, pokolgépes merényleteket hajtottak végre a megszálló erők ellen, illetve orvlövésztámadásokat is végrehajtottak, amelyekkel nagy veszteséget okoztak az irakiaknak. A bagdadi támadás a kuvaiti légierőnél kezdetben zavart okozott, de a támadóknak csak húsz százalékát sikerült megsemmisíteni vagy elfogni. Kuvait felett több iraki harci helikoptert is lelőtt a védelem, ezzel érzékeny veszteséget okoztak a megszállóknak. A kuvaiti légierő fennmaradó nyolcvan százalékát Szaúd-Arábia vagy Bahrein területére menekítették át. A menekült kuvaiti kormány szaúdi területen igyekezett minél közelebb lenni hazájához, majd onnan támogatta az ellenállást. 
Az irakiak a kommunikáció korlátozásával igyekeztek meggátolni azt, hogy az ellenállók és az emigráns kormány egymás között érintkezhessen, viszont az ellenállásnak sikerült műholdas telefonokat becsempésznie az országba Szaúd-Arábián keresztül. Az azokon kapott információkat otthon legépelték, majd brosúrák formájában terjesztették, biztosítva a hiteles információáramlást. Az addigi kuvaiti tv- és rádióadókat ugyanis az iraki hatóságok megszüntették, és helyette csak az iraki csatornákat lehetett fogni. A kuvaiti patrióták létrehoztak egy illegális újságot is „A nép állhatatossága” címmel, majd titokban terjesztették, ami nem volt veszélytelen dolog. Fontos, hogy a kuvaiti ellenállás lebontotta az addigi társadalmi korlátokat, ugyanis különféle jogállású és nemzetiségű emberek fogtak össze, hogy az iraki megszállók ellen sikerrel küzdjenek. 

Szaddám emberei egyre brutálisabbak lettek 

Az iraki megszállók megtorlásul több száz embert végeztek ki, előtte sokukat megkínozták, majd miután az ellenállók katonai létesítményeket vettek célba, új taktikát vetettek be. Megnyitották a határokat, így engedélyezték a kilépést, mire sok kuvaiti elhagyta az országot, gyengítve így az ellenállást. Kuvaitban leginkább a palesztinok támogatták az irakiakat, mégpedig Szaddám Huszein közismert Izrael-ellenessége végett, de az irakiak több mint ötezer Kuvaitban élő palesztint is letartóztattak az ellenállás támogatásának vádjával, többségüket bizonyítékok nélkül. Érdekes, hogy a kuvaiti ellenállók is gyanakvók voltak a palesztinokkal szemben, az iraki kivonulást követően a lakosság azonnal a palesztinok ellen fordult. Az iraki erők még a visszavonulás idején is legalább kétezer kuvaitit tartóztattak le és hurcoltak el iraki börtönökbe ellenállás vádjával, az ott elhunytak pontos száma ma sem ismert. 
Az ENSZ határozatának birtokában, az Amerikai Egyesült Államok hatalmas nemzetközi katonai koalíciót hozott össze Szaddám Huszein ellen. Szaúd-Arábia attól tartott, hogy hasonló sorsa jut, mint Kuvait, így a sivatagi ország engedélyezte, hogy területén nemzetközi csapatok állomásozzanak, majd onnan indítsák meg az Irak elleni támadást. Miután Irak nem tett eleget az ENSZ felszólításának, és nem vonta ki csapatait Kuvaitból, 1991. január 17-én kezdetét vette a Sivatagi Vihar nevű hadművelet, amelyben több százezer koalíciós katona vett részt. A parancsnok az amerikai Norman Schwarzkopf tábornok volt, aki 1988 és 1991 között az Egyesült Államok hadseregének központi parancsnokságát is irányította, majd az öbölháború idején a koalíciós csapatok főparancsnokának neveztek ki. A szövetséges államok, mint az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Olaszország és több arab ország katonái, a következő hat hét alatt 116 ezer bevetésen vettek részt, közel 85 ezer tonna bombát dobtak iraki katonai bázisokra, hidakra és kormányzati épületekre. Az irakiak veszteségét 60 ezer és 200 ezer fő közöttire becsülik, amíg a szövetségesek 148 katonát vesztettek. Hat hét után, február 27-én George Bush akkori amerikai elnök be is jelentette, Kuvait felszabadult. 
 

Felhasznált irodalom
– Judith Miller, Laurie Mylroie: Szaddám Huszein és az Öböl-válság; ford. Boris János, Recski Ágnes, Szuhay-Havas Ervin; Kossuth, Bp., 1991. 
– Havasi János: Hadiösvényen; Tettye Média Könyvek, Pécs, 2019. 
– Geoffrey Regan: Döntő csaták. Ötvenhárom csata, amely Szalamisztól az öbölháborúig megváltoztatta a világot; ford. Magyarics Péter; Panem–Grafo, Bp., 1993. 
– Weiszhár Attila, Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona, Atheneaum kiadó, Budapest, 2004. 
– https://honvedelem.hu/hatter/multidezo/kuvait-lerohanasa-az-obol-haboru-elozmenye.html 
– Nagy Károly: Nemzetközi jog, Püski, Budapest, 1999.