Nagyanyáink tudása megspékelve ökotudatossággal - A fokhagymás cukkíni fasírt esete a szántódi klímaszerelővel

Miközben a saját kertemben a komposztálóból kialakított magas-ágyásomban megtermelt főzőtökömet raktam el ecetes-sós-kapros-olajos befőzéses módszerrel, eszembe jutott apai ági nagyanyám - aki öt fiúnak adott életet, korán megözvegyült, tisztességgel felnevelte őket, egy közülük épp hogy nem érte meg a felnőtt kort, mert egy súlyos betegség elvitte -, kertet művelt, állatokat tartott, a téeszbe járt dolgozni, nyugdíjas korától előbbi kettőre több ideje maradt. Nyaranta nem volt gond, hogy az unokák, hol töltsék a szünidőt. Nála láttam, mi minden terem meg a ház körül, hová mit érdemes vetni és ültetni, a konyhakertben maradt hely a virágoknak, korán kelt a nyári nagy melegben, hogy mindent beöntözzön, friss vizet adott a jószágnak, délidőben behúzódott az árnyékba, el-elbóbiskolt, délután mindig talált elfoglaltságot magának a ház körül, vagy éppen a házban, nem hanyagolta el a falubélieket sem, átment hozzájuk, vagy épp valamelyikük arra jártában benézett hozzá, egy pohár pincehideg házi borral kínálta őket, este bezárta a baromfit, megetette a macskákat és a kutyát, a tyúkokkal feküdt és a tyúkokkal kelt. 
Ezzel az örökséggel váltam városi lányból vidéki családi-házas asszonnyá, s lépésről lépésre tanultam újra mindazt, amit a falusi nagyanyáink után következő generációk tagjai, anyáink szépen elfelejtettek. Akiben mégis felébredt a vágy a növények gondozására, kezdhette a szobanövényekkel, a konyhaablakban ideig-óráig megélt fűszernövényekkel, a balkonládákban nevelt egynyári virágokkal. Akinek pedig lehetősége kínálkozott családi házra váltani társasházi otthonát, és indíttatást érzett a kertészkedésre, akár még siker is koronázta igyekezetét. Ezek közé sorolom szerényen magamat. 
Nagyanyáinkat is próbára tevő időket élünk, együtt és többnyire saját kárunkon tanuljuk a hektikus időjárás-változással, az elviselhetetlen hőhullámokkal szembeni hősies küzdelmet, már nem csak a tücsökciripelést, hanem a mediterrániumból felénk húzódó kabócák éktelen hangját hallgatjuk, megőrülünk a fűnyírók és fűkaszák zajától, vízkorlátozások között titokban töltjük fel a medencéinket, a kerti tavainkat, tiltott időszakban öntözzük a virágainkat, haragszunk az agresszív darazsakra, szaladunk a méhek elől, pipák vagyunk a rengeteg hangyára, a büdös déli szélre, egyáltalán, modern világunk valamennyi kellemetlenségére.
Aztán reggel felkelünk, telis-tele ötlettel, újabb dolgokkal próbálkozunk, cukkínit, csillagtököt, padlizsánt és főzőtököt termesztünk az évek óta gyűjtögetett falevél és vágott fű alapokon kialakított dombágyásunk tetején, végtére a nagyanyáink szemétdombján is beérett a tök, ügyesen árnyékolva hatalmas leveleivel önmagát az égető Nap sugaraitól, köréjük babot ültetünk, mert szeretik egymás társaságát, ugyanitt a kerítés támaszában uborka palántákkal is kísérletezünk, hátha nem sül ki, és nem is lesz keserű, bizakodunk, hogy legalább a palánta árát hozza vissza az a néhány darab szúrós uborka, amihez a városi ember fia csak kesztyűvel mer hozzáérni. És íme, sikerült, főzöm be a hatalmasra nőtt tököt, készült a szántódi nyaraláson töklecsó, egyszer cukkíni-fasírtot is bekevertem, s miután kisütöttem, a klímaszerelőt is azzal kínáltam, az más kérdés, hogy köszönettel, nem kért belőle, pedig még fokhagymát is zúztam bele. De legalább az uborkából kijött egy üveg kovászolni való, isteni roppanósra sikerült, már a hűtőszekrényben hűl.